Hívószavak (1)

Hívószavak

E szavak arra hivatottak, hogy megérintsenek, s engedelmeddel életre hívjak belőled azt, ami mindegyikünkben benne van: érzéseket, válaszokat, tapasztalásokat. A szavakhoz tartozó hosszabb-rövidebb írások segítségével elmélyülhetsz, magadra találhatsz, és a közös dolgaink között is sétálhatsz. Válassz egy hívószót, és olvass kedvedre téma szerint!

Legfrissebbek

Tudod, a csodás égből hívtak ide, tapasztalásra. Megnyitották a teret szeretettel, szerelemmel, ősi egységgel. Rohantam! Azt ígérték vigyáznak rám, óvnak, s nem hagynak magamra. Tényleg ezt ígérték? Tényleg ezt akartam? Szétfeslett az egység, a biztonságos tér, amiben mozogtam. Kihullott alólam a talaj: többé nem éreztem, hogy dolgom, hivatásom volna. Vissza az égbe – gondoltam – úgysincs gyökerem, mi visszafogna. Szeressenek, fontos legyek, tartozzam valahova. Ennyit akartam. Hogy számítsak. Tényleg ezt ígérték? Tényleg ezt akartam? Fáj kimondanom, őrjítő fontolgatnom, de a szívemben igaz. Magamnak választottam. Ezt a talajt, ezt a sorsot, ezeket a pillanatokat. Ezért vagyok itt, jelen a tapasztalásomban, hol emlékezve, hol elfeledve önvalómat. Gyökerek nélkül, apró magvakban, csak sodródva a világban. Örökké az égbe vágyva. Megérkeznék, kapaszkodnék, növekednék – leföldelve, esélyt kapva, táptalajban. De kiköp a föld, nem képes a befogadásra. Azt mondja, dolgom van. Újra és újra útnak indít, messzire, távolabbra, a világ végén is túlra. Dolgom van – búgja. Aztán hazahív, mintha az egész csak szórakozás volna. Az otthont, találjam meg magamban – súgja – legyek bárhol is a világban. A termőföldet álmodjam, s teremtsem magam köré szorgosan. A szeretetet daloljam, a sebeket gyógyítsam, s mindezt, kezdjem magammal: Gyökércsakra, égi mantra, nyílj meg magvam, s áradj a világra! Törd meg burkod, engedd fájdalmad, bízz az égben, s kapaszkodj meg a talajban. Nyisd meg tered, szülj szeretetet, s teremts világot, melyben virágozni érdemes. Növekedve, nyújtózva, lassan, légy égig érő fa! Add oda magadnak, amire szükséged lett volna. Szeresd oda a múltba, öleld meg a jelenben szorosan, s töretlen, álmodd a jövőbe tiszta szándékkal. Add oda mindenkinek, hisz tudod, végtelen a forrása: légy csatorna – égig érő fa – mi összeköti az eget a talajjal!

1 FacebookTwitterPinterestEmail
HitIdőTanítás

Vedd észre!

írta: Flóra Babett
írta: Flóra Babett

És akkor vedd is észre! Igen. Már akkor történt, amikor éppen elégedetlenkedtél. Amikor kimondtad szavakkal, hogy állóvíz az életed, s nem mozdul benne a jólélek. Mozdult, képzeld el. Vagy mondjam, hogy soha nem állt meg? Csak úgy hitted. Vedd észre, akard észrevenni – hisz az élet táncol veled, s közben engedi, hogy figyeld. Beavat minden titkába, elsuttogja az összes jelet. Érkezik a megrendelésed! Várod, kedves? Vagy még mindig kételkedsz?

1 FacebookTwitterPinterestEmail

Őszintén? Nem tudom, hogyan. Ettől még igen a válasz. Az előző kérdésre, még mindig igen a válasz. Pedig már majdnem lebeszéltem magamat. Nemet mondani tudok, ismerem az utat. Tudom, hogyan kell lemondani, szomorkodni, elszenvedni és sírni. Tökéletesen megy a gyakorlat. A végtelenségig gyakoroltam, ismételtem oda s vissza. De szeretném, ha ez egyszer, és még sokszor, másképpen volna! Igent szeretnék mondani, de nem látom az utat. Nem tudom, hogy mi lesz utána, hogy hogyan is válik valóra. Igen, és..? Elvárom magamtól, hogy tudjam, de ha nem rendelkezem válaszokkal, akkor boldogan áradok vissza a nem-mondásba. Vissza az előző kérdéshez, amire már annyiszor adtam világos választ. Megint, mindig, ugyanaz?! Sosem kérdeztem meg, hogyan csináljam máshogyan. Hogy ha igen, akkor mégis hogyan? Pedig a válaszok megvannak, csak a kérdést kell feltennem magamnak. Feladni a leckét a világnak. De ha nem kérdezek, akkor várhatom a választ! Élhetem megint, mindig, ugyanazt. Az ismerős utat. Felelj élet, hogyan váltsam valóra, ami a szívemben van? Kérlek, mutasd az utat – mert az előző kérdésemre, ezerszer is igen a válasz! Tudni akarom, hogyan..

0 FacebookTwitterPinterestEmail

Meséltél az életemről nekem, és én olyan szívesen hallgattalak. Ittam minden szavad, hittem, amit mondasz. Engedtem, hogy szívszorító sorsszálamra támaszkodva, tovább sződd a szálakat, hogy tekerd és fond a vezérfonalamat. Aztán, hogy az orromnál fogva vezess, és olyan meggyőzően meséld el az egészet. Mint egy szomorú háttérdallam, ami aláfesti az életeseményeimet. Dübörög a fülemben, hallom éjjel, s nappal – kikapcsolhatatlan. Kíséri lépteimet a szürke árnyvilágban, melyet csak megszokásból nevezek valóságnak. A keserű szabályok és a tudattalan emlékképek valahol mind arra emlékeztetnek, hogy ennél többet érdemlek, ennél többet kellene mesélnem – nekem. Nekem kellene mesélnem.. Tudod, volt idő, amikor énekeltek nekem – hangosabban, mint amire a szomorúság vagy a félelem képes. Szerettem. Lélegeztem. Éltem. Mégis, talán felelőtlenség más hangját remélnem, ha a sajátomat kellene megélnem.. De mondd, hogyan is szólalhatnék meg?! Ha a szavaim, a rezgésem, a zeném, mind másé – hisz birtokolja, használja egy rémtörténet. Szinte életre kelt: azt hiszi, szent. Talán emlékeztetnem kellene, hogy én vagyok Andersen, és ez még mindig az én történetem! Fényben élni, felszabadító, határtalan narratívával a kezemben. Dübörögni azt, ami igazából a lelkemben van. Ezt szeretném, erről döntöttem, ezt rezgem! Így szólalok meg. Édes ébredés, mámorító tettrekészség, a végtelen lehetőség. Hiszem, hogy mind az enyém. Hiszem, merem hinni. Ezt mesélem, ezt élem, s így állok előtted: bármire, mindenre készen. Az életbe szerelmesen, mesésen. Igen. Ez az én történetem..

0 FacebookTwitterPinterestEmail

Féltem, mint még soha életemben. Olyan jelentékteljes félelemmel, mint amikor beteljesíted a sorsodat. Egyenesen reszkettem, s riadt őz tekintetem mögött nem bújt meg higgadt gondolat: maradjak, vagy szaladjak azonnal?! Meghatóan naivan, azt gondoltam, hogy van alternatíva. Hogy maradhat a kontroll, hogy vigyázhatok magamra és másokra. Ezerszer kigondolva, megvalósítva, már teljesen szétmorzsolódva, hittem, hogy ha más nem, szaladhatok, ahogyan az ösztönöm is mondja. Csapda. El akarok szaladni, mert félek. Rohanni, ameddig a szem ellát, hogy ne érezzem a közelséget. Ki akarok keveredni, meg akarok gyógyulni, menekülni. Üres akarok lenni, ellökni mindent és mindenkit, még akkor is, ha szívem szerint nem ez a módja.. De nem szaladok sehova. Titkon magamba kívánom a tapasztalatot, érezni szeretném a bőrömön, s a félelem, mint olyan, nem győzi a vágyamat. Pedig, mint űzött vad az erdőben: menekül, vagy megeszik vacsorára. Őszintén? Hát akkor egyék meg vacsorára! Itt a sors, ez a sors, és percre pontos. Büszke őz, szelíd őz, csak áll földbegyökerezett lábakkal. Kívánja, hogy egyék meg vacsorára. Ösztöne a menekülés, vágya a beteljesülés, hezitál, mert ordít benne az elégedettlenség. Most fussak el, megint, ahogy mindig, s tegyem ezt örökké? Hát nem volt még elég?! Itt a sors, ez a sors, és percre pontos. Ezredszerre is percre pontos. Az esély, a másképpen döntés, az esetleges beteljesülés. Az a bizonyos, jelentőségteljes félelem, s a cikázó gondolat: maradjak, vagy szaladjak azonnal?! Vajon hogyan döntök ezúttal?

0 FacebookTwitterPinterestEmail

Talán túl nagy az álmom, egyszerűen óriási ebbe a világba. Hiszek én, hiszek, nem azért mondom, hidd el. Szemérmetlenül álmodok mindent, részletgazdagon, érzéssel. Egy részem régen ott él az általam teremtett csodavilágban – de egy másik itt ragadt, ebben a valóságban. Ez a világ pedig, még nem olyan.. Türelemmel, persze. Alázatosan, kitartóan, hittel. Kérdés nélkül, kétségtelen, könnyen. Értem én, értem, de mégis mit kezdjek a szétszakadt tapasztalásommal? A skizofrénia ehhez képest, móka.. Kész az útitervem, itt a csomagom mellettem – bele a végtelenbe, erről döntöttem. De tudod, már az sem érdekel, ha egyedül kell mennem, meztelen, s nem vihetek magammal senkit, és semmit sem. Nem érdekel, nincs semmilyen kikötés, semmilyen feltétel. Történjen! Nem lehet, hogy túl nagy az álmom, lehetetlen, hogy ne férne el. Itt a helye velem, bennem, mellettem, körülöttem. Megérdemlem a kerekséget, az egységet, amit a születésem ígért meg. Ezért létezem, a fene egye meg.. Eleget voltam széthasadva, két darabban, messze az eredetemtől, elsodorva a világban. Megpróbáltam mindet, de a se veled, se nélküled, a mindent vagy semmit, és a világgá megyek verzió sem vigasztalt meg. Az elmém bánatára, nem érhetem be kevesebbel. Történnie kell!

0 FacebookTwitterPinterestEmail

Nem bírod a határokat – persze hogy nem – nem neked valóak. Ahonnan jössz, az határtalan. Az, ami vagy, az határtalan. Tudod milyen az? Emlékszel még, hogy milyen formátlan? Először a test, aztán a szoba, majd a ház. Ezekkel azonosítod magad. Nem vagy te határtalan. Vége van az utcának, jön a városhatár, megyehatár, országhatár. Határ után, határ. Ugyan milyen a határtalanság? Földanyánk ölében, a szoknyához közel, biztonságban. Nincsen innen tovább. Ez a világ. Milyen a végeláthatatlanság? Holdra nézve, földhözragadttan, fél lábbal mindig a realitásban. Szeparáltan, ide-oda tartozóan, határok közt súrlódva. Semmiképpen sem folyva! Darabokban.. Csillagmesék, otthonérzés, érdeklődés. Szép is a képzelgés! Bárcsak igaz volna, s nem az ezotéria üres pusmogása. Pedig spiri körökben ez így megy, de hazaérve már megint mindegy. Kicsit se hiszed. Test, szoba, ház. Ennyi a világ! Jó lenne flowban, egybehangzóan, áramlóan. Formátlan, igazian, önvalóan. Felébredve, emlékezve az illúzióban. Határtalan..

1 FacebookTwitterPinterestEmail

Van egy kép a lelkemben – hiheted, hogy a kedvencem – hisz állandóan ezt nézem. Akármit festek, az része vagy egésze ennek az eredetinek. Nincs alkotásom nélküle, nincs olyan, ami tőle független. Hiheted, hogy én festettem – logikus lenne – de én is idegenként állok előtte, akárcsak te. Nem emlékszem, hogy ki alkotott bennem, nem tudom, hogy kinek engedtem. Csak azt, hogy azóta is hatással van az életemre. Egyetlen művész volt, vagy temérdek? Mintha egy egész életet örökített volna meg. Érintések, szimbólumok, visszavonhatatlan szavak – mind jelen vannak – annyira részletgazdag! Múzsaként ihleti az összes tapasztalásomat, majd önigazolásként simogat. Sorsnak hívatja magát, törvénynek, néhanapján pedig, rongyosra mesélt történetnek. Lüktet bennem, álmodik helyettem, mígnem elnyomja minden csepp művészetem. Szabad beismernem, hogy nem látom már szépnek? Hogy kiábrándultan, és elfogyva haldoklik bennem a világ legtehetségesebb művésze?! Hisz a kép a lelkemben, többé már nem azonos velem – nem akarom, hogy az legyen! Talán tévedésből hittem, hogy bárki alkothat helyettem. Talán mégsem annyira idegen az alkotó művészem – talán ismerem. Talán én vagyok az, aki tudattalan, börtönt festett magának. Van festékem. Van ecsetem és ihletem. Használnék más színeket, kipróbálnék új technikát. Szenvedélyesen festenék, ez az igazság! És tudom, hogy tudnék szebbet.. Festővásznon előttem egy olyan élet, amit tovább, biztosan nem élek. A művész bennem, felébredt. Múzsa lelkem dalolva ihlet, én pedig végre festek! Innentől a mestermunkámat élem..

0 FacebookTwitterPinterestEmail
HitLélekszóSorskérdés

Azt hiszem

írta: Flóra Babett
írta: Flóra Babett

Először azt hiszem, hogy nem vagy elég jó nekem. Aztán rájövök, hogy mégis, igen. Utána azt hiszem, hogy nem vagyok elég jó neked. Aztán rájövök, hogy mégis, igen – kétségtelen. Kis idő múltán azt hiszem, hogy ez nem véletlen, hogy így kellett lennie. Aztán azt is hiszem, hogy az élet ilyen, és minden folyik tovább, ugyanabban a mederben. Nem jöttem rá semmire. Rá kellett volna jönnöm valamire! Mást akartam, nem de? Azt hiszem, hogy az élet ilyen. Aztán rájövök, hogy mégsem, nem. Az élet olyan, amilyenné teszem – igaz, nem véletlen. Ha nem tetszik a meder, máshová kell terelnem. Mondd meg nekem, meddig kell hinnem valamiben, hogy ráébredjek, nem jó irányba vezet? Mikortól nincsen harmóniában velem, mikor engedhetem el? Kapok égi jelet, vagy észrevétlen történik mindez? Tudom egyáltalán, hogy mi mindenben hiszek? Ha nem ott vagyok, ahol a szívem szerint lennem kell, és e tényt elfogadom, hitembe veszem, majd az élet rendjének nevezem, akkor magam választom a medret, melybe létezésem minden élményét terelem. Egy darabig majd azt hiszem, hogy így kell lennie, ha kiabál a szívem, ha nem. És ha a kiabálást normálisnak hiszem, sokáig kiabálhat majd a szívem-lelkem.. Aztán egy napon talán másként ébredek fel, valaki megmutatja, hogy másként is lehet, és talán kapok égi jelet.. Rájöhetek! Eddig így volt, így hittem, ezt tettem. Hihetem, hogy így kellett lennie. Aztán rájöhetek, hogy sosem kellett volna így lennie. Lehet másképpen, választhatok másik medret, folyhat másfelé az életem! Felelj, lelkem: ott vagy, ahol a szíved?!

0 FacebookTwitterPinterestEmail

Boldogulni. Ismerni a boldogság útjait, módjait és mindenkor bizalommal hozzájuk fordulni. Körbenézni, s akárhol boldogságot lelni. Magamba lesni, és magamban is boldogságot ölelni. Boldognak lenni, boldogulni! Szerencsét próbálni. Kipróbálni milyen, amikor tényleg szerencsém van! Nem megkérdőjelezni, hogy van-e szerencsém egyáltalán – szimplán kipróbálni, átélni a szerencsét magát. Tehetőssé válni. Tenni tudni. Dönteni, lépni, reagálni, megtenni mindent, amit meg szeretnék tenni. De szerencsés is tehetősnek lenni! Szívlelni. A szívemben és a világban azonos dolgokat lelni, s azokat szeretni. Lelkesíteni és lelkessé válni, a lelkünkre emlékezni. Kapcsolódni, összekötő kapcsainkat egymásba kapcsolni. Világítani. A világot látni, mutatni. Elképzelni, képként látni. Megvalósítani, valósággá tenni. Létrehozni, lét-re, a létbe hozni. Megérezni, előre érezni. Érzékelni, érzékeinkkel érezni. Sugározni, belső sugarainkat szerte-szórni. Értékelni, értékként kezelni. Becsülni és becsben tartani. Egy-szerűnek lenni, egy-esülni és egy-ütt a szavak csodájára járni!

0 FacebookTwitterPinterestEmail
error:
X