Vágyom dolgokra. De igazából az érzéseket ismerem belőlük. Az érzésekre vágyom valójában.  Egy olyan dologra vágyom, amivel eleve rendelkezem. Azért vágyom rájuk, mert érzem őket magamban. Többet akarok belőlük és állandóan akarom őket. Mint egy sugallat, kaptam és megérintettek. Kóstoló volt, s megszerettem az ízeket.  Megfogalmaztam, elmémmel kigondoltam, hogy mi ezeknek az érzéseknek a földi, fizikai megfelelője. Vagyis pontosabban mondva: találgattam, hogy mi lehet.  Egészen biztosan nem csak egyetlen megnyilvánulásuk van vagy lehetséges. Korlátos elmével, a múltra alapozva képzeltem el, hogy ezek az érzések milyen formát öltsenek. Vajon jól tettem? Bármi, amit kérek, az korlátja az igaz lényemnek. A végtelennek. Emlékeztetem magam erre. Hisz minden vagyok. Semmi sem túl nagy kérés: minden éppen ugyanakkora erőfeszítés. Ugyannyi energia volna valaki másnak lenni, egészen másmilyen életet élni. Mire fel akarok csodát kérni? A természetesség egyszerűségével, engedni. Ennyit kéne tenni. Miről szólnak bennem az érzések? Mi minden vágyok lenni? Amivel eleve rendelkezem, azt engedni megjelenni. Röviden ennyi.

Mindannyiótok arcában pillantom meg magamat. Mindannyiótok lelkével kapcsolódom, szabadon. Mindannyiótok szívében fürdetem a szeretetet, amit az égből hoztam magammal. Mindannyiótokból ugyanaz a szellemiség árad.  Egység van. Azonos minden dobbanásunk, s a zene bennünk szól az örökkévalónak. Kikapcsolhatatlan. Táncolok, mert szép az élet és boldogság van. Béke van. Szavak nélkül, földi dallam hiányában, zajban s képzelt zűrzavarban, bármilyen világban is hallom, éneklem és együtt dúdolom.  A szeretetet, ami vagyok. S, mi vagyunk. 

Minden énemben ott vagy. Sohanemlátottakban. Vasmacska vagy. Voltál. Szabad. Néma ordítás, amit az összetartozás melegsége takar. Hála vagy. Hogy éppen így voltál. Szabad.

Sok van, végtelen van. Tudom, mert onnan kérem mindenkinek a meseszépet. Magamnak is onnan kéne. Magamnak, miért nem kérek? Rossz a kérdés, ne is kérdezd. Ha fel kell fogni, hogy mit is akar mutatni az élet.. Akkor fogom magam és a fénybe lépek. Látszani fog az összes tátongó seb, mélységes szakadék, halálvidék. És hiányozni fog az illúzióként létező kerekségem. Muszáj ezzel szembenéznem. Igenis feltételekhez kötöm, hogy miként szeretem a lényem.  Ez nem lesz jobb kérem! Magától nem. Nincsenek, nem lehetnek, ne is legyenek. Feltételek. Jöttem, vagyok, leszek – maradok. Szeressem már ezt a teret, ami én vagyok.  Mindegy mi van benne, eddig mivel, s ezután mivel töltöm meg. Gondolatokkal, érzelmekkel, energiával, sötétséggel és fénnyel.  Mindegy legyen, milyen arányokban kavarog bennem. Reggel hogyan keltem fel. Milyen csúcsra értem el, mekkorát zuhantam, s hogyan sétáltam onnan el. Nézlek, az összes fényemmel nézlek. Egyedül maradok a sötéttel. Félek. Várom, hogy nekem add a fényed. Hogy világíts meg. Kérlek.  De nem adod nekem. Neked jó helyen a szíved. Te sosem hagynád egyedül magad, a sötétben. Akkor sem, ha ezáltal elveszítesz. A túlélő benned éles. Az enyém nyaralni ment? Hogy adhatom mindenem neked, az életem árán, mit sem törődve az igényeimmel? Hogyan lehetek ennyire felelőtlen? Miért hiszem, hogy a fényem véges? Magamnak, onnan a végtelenből, miért nem kérek? Adtam neked, az összeset és többet. Nem tűnt fel, hogy sosem fogy el. Hisz onnan kértem, ahol nekem is van bőven. De magamnak, nem kértem. Kívülről, tőled kell. Elvonási tünetek. Remegés. Kényszer. A halál is meglátogat, ha kell. Ébredjek fel. Ez nem üzlet. Nincs cserebere. Nem ugyanazt adjuk egymásnak, nem méricskéljük, nincsenek, nem létezhetnek feltételek. Fény kell. Belőlem. Nekem. Neked. Mindenkinek. Legalább annyi, amennyi sötétem bársonyként terül el. Belül, mélyen, s kint, a messzeségben. Fény kell. Belőlem. Nekem. Neked.  Nincs kevés, nincs sok. Annyi van, amennyit kérek. Azt is én mondom meg: Mennyi kell?

Függővé válni tőled. Amikor megvonod magad, s tőlem minden figyelmed. Meséled, hogy neked: Teher jelen lenni. Teher világmindenségnek lenni. Értsd meg szerelem. Félelmetes a függőségedet látni. Neked ragyogni. Magamat sem tudom összetartani. Hogyan akarsz rám támaszkodni? Nem bírom el a szerelmed, nem bírom el a vágyaid, nem bírom el a reményed. Nem jövök, értsd meg. Nem érkezem meg. Hozzád, NEM! Ha nem halnál meg nélkülem, ha egész jól lennél akármi is legyen.. Könnyebb volna nekem. Nem roppanna össze a mellkasom, nem emésztene fel a szorongás, hogy az életeddel játszom. Nem kéne távol maradnom. Égethetnélek a melegségben, hisz tudnám, csak nagyobb tűzre lobbannál tőlem. A jeged, nem lenne áthatolhatatlan, egészen idegen szféra a létezésben. Amit nem ismerek, ami veszélyes vidék nekem, ahova a lábam be sem tehetem. Értsd meg. Akarlak, szeretlek, nézlek. Mikor jöhetek már közelebb? Semmi nem függ tőlem. Az életed főleg nem. Hogyan éljek nélküled? – kérded. Ahogyan eddig, szerelem. – felelem. Bízzál ebben. Bízom benned. Szeretlek.

Nem idegen. Az, amit mindig is ismertem. Először látom a szememmel, először érintem meg, először ráz ki tőle a hideg fizikai testemben. De ez nem igaz teljesen. Érezni az illatát innen messze is, az időben. Bizsereg a bőröm tőle, bárhol is legyek a létezésben. Állandó, ahogyan én ismerem.  Betölteni a teret. Egymagam, ez az ismeretlen. Csak illúzió, ahogyan sejtem. Sehova sem, ide sem egyedül érkeztem. Visszajárok majd ide, érzem. Járok most is, az összes pillanatból ide kívánkozik egy részem.  Először vagyok itt. Elsőként jöttem. Nehéz ez. Nincs itt igazán élet. Nélkülem. A művészet. Itt lesz.  Ez a tér, ezek a pillanatok. Töltsem meg, csordultig a szívem, az összes inspirációm ide szüljem. A lényem bontakozzon és aranyozzon be mindent. Csodálatos hely ez. Örök kedvencem, érzem. Kicsit sincs készen. A térbe elsőként lépek. Akkor is, amikor félek. Túlszeretem az életet. Felnevetek, amíg behunyom a szemem. Mosolyba szelídülök, hogy érezzem az élet iránti szerelmem. Az összes pillanatom elkapom, cinkosként figyelem. Bőven van benne részem. Én álmodom, amire felébredek.  Igazán szép az elképzelésem.