Hívószavak

E szavak arra hivatottak, hogy megérintsenek, s engedelmeddel életre hívjak belőled azt, ami mindegyikünkben benne van: érzéseket, válaszokat, tapasztalásokat. A szavakhoz tartozó hosszabb-rövidebb írások segítségével elmélyülhetsz, magadra találhatsz, és a közös dolgaink között is sétálhatsz. Válassz egy hívószót, és olvass kedvedre téma szerint!

Olvass kedvedre!

Használjuk, mint szófordulat. Díszes mondat. Odavetjük egymásnak. Azt mondjuk, hogy szeretünk. Észre sem vesszük, mennyire súlytalan a beszédünk. Hogy egyetlen pillanatnyi próbát sem bírna ki. Az élet, játszani, véletlenül se hívjon ki.. Hisszük, hogy ismerjük a mélységet. Állítjuk, nincsenek feltételek. Tényleg? Nem a számonkérés vagy a kételkedő hangnem a lényeg. Az őszinteséged. Mit jelent a szeretet, amikor a legrosszabb történik meg? Amikor azért nincsenek feltételek, mert nem is lehetnek. Nem léteznek. Az elképzelhetetlen, amire nem készültél fel. Akkor is szeretsz? Bírod a súlyt, amit miattam cipelsz? El tudod olvasni ezt úgy, hogy nem hibáztatást feltételezel? Elfogadni, megbocsátani, együtt létezni a mélységgel, amit a tapasztalás hozott el. Valami ilyesmit jelent a feltétel nélküliség. Nekem. Befogadni a kéretlen adományt, amikor az életpróbám igencsak kipróbál.. Arca lettél egy tanításnak, amit magamért tanultam meg. Nem kértem, a szeretet mégis megjelent. Könnyű lélek. Az enyém és a tied. Pehelykönnyű legyen, ezt kívánom neked. Nincsenek feltételek.

3 FacebookEmail

Jelen szeretnék lenni. Így, ahogyan most vagyok. Neki. Nem történne másképpen, a múlt nem változna meg. De én ott lennék, neki. Most, ahogyan ez megszületett bennem, talán azt hiszem a szívemben, hogy valahogyan más lesz majd. Neki. Más, amire emlékszem – csak egy kicsivel jobb, egy hajszállal könnyebb, egy könnycseppel kevesebb. De éppen annyi. Nem azért, mert kőbe van vésve, vagy, mert olyan vaskos dolog a múlt. Már elmúlt. Nem is azért, mert a változtatás csökönyös szándéka dobbanna bennem. Tévút. Inkább a végtelen kígyózik. Tekereg és szólít. Keresem a szavakat, a megfelelőket – kutatom, hogy mit mondjak. Végül minden választásom ösztön, valami eleve szózat, amit Istenemre esküszöm, most először formálok a számmal. Mégis, egyszerre idézem egy emlékből, egy érzésből, a múltban. Ezeket a szavakat már mondtam. Hallottam? A rezgést belőlem, odaadtam. Öleltem és szorítottam. Támasz is voltam. Emlékszem rá, hogy ezeket tényleg megkaptam.. Adtam? Most, amikor téren és időn át szólok, az akkori fülemmel is hallom. A hangom. Mindez egyszerre történelem, s közben maga a jelen. Misztikus köd, valódi végtelen. A vágyam, hogy ott legyek.. Eleve itt is csak tőle lehetek. Jelen.

3 FacebookEmail

Magaddal nem szembenézni, s az igaz lényed letagadni. Eltakarni. Nem biztos, hogy jó a szó. A bátorság. Meggondolatlan vakmerőség talán, hinni, hogy nincsen következménye. Hogy lehet élni két vagy több száz életet, s a meghasonulás nem fáj. Próbáltad már? Bátor vagy, amiért meg mered tenni. Mersz másnak mutatkozni, s a színjátszáson túl, már egészen azzá lenni, ami. Elhinni és el is felejteni, hogy van benned valami eredeti. Mersz legyinteni a benned élő elhívásokra, ambíciókra, vágyakra. Mered azt mondani, hogy üres lárma! Degradálni a dobogásodat és vállat rándítani a jelekre, amik azt mondják, rossz ösvényen vagy. Persze, hallgatod a hangodat, a díszes intuíciódat. De csak mondjon olyat, ami nem fér el a kirakatodban. Csak merje suttogni az igaz valódat! A pokolba vele, igaz? Vakmerő vagy, hogy kerülőutakon hajszolod a boldogságodat, pedig a lelked már szólt róla. Valamiért azért még kitart.. Miközben mi bátornak mondjuk azokat, akik önazonosak. Pedig igazán, kicsit sem bátor dolog annak lenni, ami ott belül, úgy mindenestől, tényleg vagy. Mondhatni, a létezés egyszerűségével. Mindenki a saját elhívása szerint. Csak úgy, egészen mezítelen. Mégis dicsérjük, amikor valaki idáig merészkedik: olyan bátor vagy! De fordítva van. Az a bátor dolog, hogy mersz magadon kívül bárki más lenni. Színjátszani. Bátorság.. inkább vakmerő bolondság. Ez most túlzás? Talán. Talán egész életedben nem kell szembenézned a benned élővel – s, mindez károgás. Talán keményen kéri majd számon rajtad az élet – a mindenség benned, ami örökké kiált. Talán megúszod. Talán megbánod. Előre nem tudod, s nem is tudhatod. De mondd, tovább csinálod? Akárhogy is, bátor dolog.

3 FacebookEmail

Olyan jó, hogy vagytok! Mindig rámutattok, pontosan hol is vagyok lobbanékony. Az illúzió fáj ilyenkor, hogy már egészen elhittem. Látnak, értenek, átéreznek. Mégsem? A kedélyes tanácsok, amik ordítva árulkodnak: nem láthatod, amit én látok. Fogalmad sincsen. És ezt értem.. akkor mégis miért érint ez ilyen mélyen? Mert még mindig sokat jelent. Még mindig függök tőle. Még mindig igazítom magam érte. Hol van így a végtelenségem? Az eredeti, a vágatlan – az igazán komplex. A színes. Vágytam az elfogadást, mert belül, magamat, igazán, még mindig nem fogadtam el. Álmodtam a hited, mert belül, a szívemben, igazán, még mindig szükségem van rá. Kértem a megértésed, mert belül, s igazán, minden porcikámban, még mindig.. És mindig is vágyni fogok rá. A legszívszorítóbb tanácsod pedig összetöri ezt az egészet. Hát mégsem látsz? Mégsem érzel? Mégsem értesz meg? Mégis egyedül vagyok odakint és idebent? Akkor ennyi az önelfogadás? A híres neves önszeretet? A túlcizellált önismeret? Addig vagyok jól, amíg nem koppan az állam, hogy senkinek, még csak fogalma sincsen? Rólam. A szívemről. A mindenről odakint, s a mindenről idebent. Hol van ebben a belső stabilitás, a végtelen nyitottság magam felé és a sziporkázó boldogság? Miért nem teljesen oké ez nekem? Mit érdekel? Kicsit sem vállrándítva vagy dacosan. Inkább igazán. Fáj.. Ugyanakkor az is igaz, hogy mások akarunk lenni. Oka van, amiért nem állunk meg állandóan magyarázkodni. S, rendben van, hogy különbözünk, mert enélkül nem is lenne izgi.. Mások lehetünk.. és mások is akarunk lenni. Szeretünk igazán, mélyen mások lenni. Akkor most örömteli vagy könnyfakasztó ez a dolog? A választ pedig kéretlen tanácsok nélkül is tudod.

3 FacebookEmail

Lassabban, bizalmatlanabbul, mégis csodálattal ismerjük fel. A boldogságot. Nem hisszük üresen, nem tévesztjük össze. Hisz egészen mást jelent – nekünk mindenképpen. Azok vagyunk.. A biztonságvágy és a bizonytalanság ellenére is sziklák. Akik túl sok vihar után, a napsugarakat leginkább a szívükben tudják. És most itt van. Az éppen nehéz boldogság. Kéri a részét az életünkből, könyörtelenül, feladattal, egész lényünket követelően. Kéri, hogy mutassuk magunkat és mérettessünk meg. Könny csordul, mert alig, mégis bizakodóan hódítjuk meg. A boldogságot! Mert végre ő az. Most mutasd a sugárzó napsugarakat! Szokatlan, derűs ékszer vagyunk, ami igazán sokáig lapult a fiókban. Messzi földről hozott gyémánt, amit nem kímélt a nyomás.. épphogy halálra nem zúzta. De ez egy beképzelt mondat, aminek a zamatát csak az érzi ki, aki megjárta. Szóval hogyan lehet, hogy bennünk, az igaz lényünk, végig tudta? Nem csak remélte, tudta. Ne keverd, a felismerést nem a csillogás hozta. A keserves tudat, ami végig zakatolta. Ami miatt sehol sem volt jó, semmi sem passzolt. A fájóan üres, a kevés. A zéró elfogadás, az annál is kevesebb megértés. A fullasztó nyomor, ami mostanra.. csak mosoly. Megérettünk, azt mondod? Talán csak elfogadjuk a boldogságot. Másként mosolygunk.. Ez az ékszer, amit hordunk. S, én mondom, sugárzunk!

3 FacebookEmail

Ami most túlzásnak hangzik, tudod, a jó sztorihoz való kontraszt.. Bárcsak az volna! Lenne üres frázis, amit jól esik mondani, s ízesen lehet mesélni. Ami az örömtelit segít jobban megbecsülni. Imádni. A hálát mindenestül kitanulni. Mélységet ad. De nem az. Ilyenkor mi van? Szakadék van. A sérülés és gyógyulás között. Messzeség, a darabokban belőled, amik hirtelen nem is passzolnak. Maximum mozaiknak.. Nem erről álmodtam. Magamnak nem ezt kívántam. Egyáltalán nem így akartam! Mégis, híd vagyok, az összekötés, a megoldás, a megmentő, saját magam számára. A felelősség, ami a boldogságom ára. Újragondolom, mert egyáltalán nem vagyok fantáziátlan. Mindez perspektíva. Ami katasztrófa, az egy újrakezdés vitatható csomagolásban. Maradok az, aki a csodát látja. Lényem csillámpor minden dolgon, mert szívem örökké a különlegest vágyja. Leszek az, aki a keserűt is ízletesnek találja. Ha már így van, ha a mélység ennyire, s őrült módon akart.. A legkevesebb, hogy kinyitom a teret. A végtelent. A tapasztalásom pedig szélsőségessé teszem. Az én egem.. A magasságom, egészen máshol van. Túlzás nélkül, méltósággal: A mozaikom színes. Telibe kontraszt. Többé mégsem vagyok darabokban.

3 FacebookEmail
error:
X