Idő

Benne vagy. Túlságosan fáj.Végre kint vagy, véletlenül sem akarod átérezni újra.  Bárcsak ne lopna el a jelenből a darabokra törött, a trauma. Gyógyulni fogsz. „Majd az idő megoldja.”Neked lassú lesz, sosem elég jó, utálatos.A melegség hidegség után, legfeljebb gyalázatos. Nem elég remélni, hogy elmúlik?! Szétszakadsz, vacogsz. Még inkább. Ettől az egésztől, undorodsz. A próbálkozás a boldogságra, füstbe ment terv. Már egészen kiábrándulva: mire fel a véget nem érő belső munka? Azért dolgozol, hogy ne keveredj túl nagy kalamajkába. Hogy átvészeld horzsolásokkal, ismerd magadat és védd, ha túl nagy a vihar. Amíg fázol, darabokban vagy, állandó törésre készen. Azért dolgozol, hogy túléld, mert már a közepén vagy. Hogy mozdulj onnan, magadért, az ezer meg ezer színes arcodért, ami a szomorún túlmutat. Folyó lehess, érzelmekkel, hideg és meleg áramlatokkal. Azért dolgozol, hogy a derűd alatt, a bájos mosoly mögött valódi érzések legyenek. Tér, kapcsolódási képesség, szikrás dobogás, amit valaha elvesztettél. Helló, szenvedély, megismersz? Még ismersz? Azért dolgozol, hogy jelen tudj lenni. Az árnyékvilágból magabiztosan és végérvényesen kiszakadva, a boldogság ajtaját páros lábbal berúgva. Félsz és mész: Meghalni. Új valóságba születni. Élesen létezni. Ég veled trauma? Azért dolgozol, mert érzed, lehetne ezt jobban.  Miért, kiért, hova.. Sokkal jobban.

Jelen szeretnék lenni. Így, ahogyan most vagyok. Neki. Nem történne másképpen, a múlt nem változna meg. De én ott lennék, neki. Most, ahogyan ez megszületett bennem, talán azt hiszem a szívemben, hogy valahogyan más lesz majd. Neki. Más, amire emlékszem – csak egy kicsivel jobb, egy hajszállal könnyebb, egy könnycseppel kevesebb. De éppen annyi. Nem azért, mert kőbe van vésve, vagy, mert olyan vaskos dolog a múlt. Már elmúlt. Nem is azért, mert a változtatás csökönyös szándéka dobbanna bennem. Tévút. Inkább a végtelen kígyózik. Tekereg és szólít. Keresem a szavakat, a megfelelőket – kutatom, hogy mit mondjak. Végül minden választásom ösztön, valami eleve szózat, amit Istenemre esküszöm, most először formálok a számmal. Mégis, egyszerre idézem egy emlékből, egy érzésből, a múltban. Ezeket a szavakat már mondtam. Hallottam? A rezgést belőlem, odaadtam. Öleltem és szorítottam. Támasz is voltam. Emlékszem rá, hogy ezeket tényleg megkaptam.. Adtam? Most, amikor téren és időn át szólok, az akkori fülemmel is hallom. A hangom. Mindez egyszerre történelem, s közben maga a jelen. Misztikus köd, valódi végtelen. A vágyam, hogy ott legyek.. Eleve itt is csak tőle lehetek. Jelen.

Ha tehetném, visszamennék. Megölelném. Ölelném, míg a reszketés alábbhagy. Amíg kevéssé fáj, amíg levegőt kap. Fognám a kezét, szorítanám a vállát. Csak ott lennék. Nem engedném, hogy törjön.. Maradnék. A darabokra. A lelkét, az enyémhez ölelném. Ne fájjon úgy. Fájjon együtt. A terhét, a vállamra venném. Vinném. Ha visszamehetnék.. A nyolcévest, megölelném.

Oké, de miért pont most? Kigondoltam, gondolod. Vártam rá, tudatosan készültem, érzéssel. Bizonyos. Mondjam, hogy nem így volt? Egyszer csak tudtam, hogy ezt akarom. Hogy ezt kell csinálnom. Nem maradt több választásom, nyakatekert opcióm vagy kibúvom. Ezért megtettem, impulzusból. Bátorságból. Érzéssel, ez bizonyos. De igazad van, készültem. Évekig tanultam, hogy érthessem. És igen, vártam rá. Mert nem tudtam róla, hogy nekem kell. Nem akartam, hogy nekem kelljen. Ellentétes volt minden vágyammal. Azonos a félelmeimmel. S, szinte elképzelhetetlen, kicsit sem valóságos. De tökéletesen gondolod: Kigondoltam. Szétagyaltam. Rommá terveztem. Csak azért, hogy egy kicsit se úgy csináljam. Hogy egy napon úgy ébredjek fel, nincs több időm erre. Nincs több órám, percem, de egy falat másodpercem se maradt. Túl vagyok rajta. Szembe bírok nézni vele. Félek, de nem ingat meg. Van elég erőm ahhoz, hogy kiderüljön. Van elég kíváncsiságom, hogy érdekeljen. Van elég bátorságom, hogy elébe menjek. Van elég és még több is van. Mindenem megvan. Az vagyok, akinek lennem kell. Az, aki birtokba vette, s többé nem függ tőle. Az időzítés mestere. A sorsfordító, személyesen. És én még végig azt hittem, hogy Rád várunk mindketten.. Még mit nem!

Pedig bizonyos, hogy erre az élet-eseményre megszámlálhatatlan embert hívtak meg. Rég látom azokat, akik visszajeleztek. Látom az érdeklődőket. S, tudom, lesznek, akik visszalépnek. Meg olyanok, akik az utolsó pillanatban érkeznek. De az bizonyos, hogy én ott leszek – hisz az élet velem történik meg. Én szervezem az egészet, a fene egye meg. Tudatosan és tudattalan, egyszerre. Az a részem, amely szeretnivalóan korlátos és a másik, amely csábítóan határtalan. Ők küldték a meghívókat. Küldik, minden egyes nap. A Tiéd? Kézbesítés alatt.

Dolgozol a múlton, s közben a jövőt teremted. Ráadásul békésen csókol meg a jelen. Ilyenkor aztán igazán megölel az élet.