Idő

Jelen szeretnék lenni. Így, ahogyan most vagyok. Neki. Nem történne másképpen, a múlt nem változna meg. De én ott lennék, neki. Most, ahogyan ez megszületett bennem, talán azt hiszem a szívemben, hogy valahogyan más lesz majd. Neki. Más, amire emlékszem – csak egy kicsivel jobb, egy hajszállal könnyebb, egy könnycseppel kevesebb. De éppen annyi. Nem azért, mert kőbe van vésve, vagy, mert olyan vaskos dolog a múlt. Már elmúlt. Nem is azért, mert a változtatás csökönyös szándéka dobbanna bennem. Tévút. Inkább a végtelen kígyózik. Tekereg és szólít. Keresem a szavakat, a megfelelőket – kutatom, hogy mit mondjak. Végül minden választásom ösztön, valami eleve szózat, amit Istenemre esküszöm, most először formálok a számmal. Mégis, egyszerre idézem egy emlékből, egy érzésből, a múltban. Ezeket a szavakat már mondtam. Hallottam? A rezgést belőlem, odaadtam. Öleltem és szorítottam. Támasz is voltam. Emlékszem rá, hogy ezeket tényleg megkaptam.. Adtam? Most, amikor téren és időn át szólok, az akkori fülemmel is hallom. A hangom. Mindez egyszerre történelem, s közben maga a jelen. Misztikus köd, valódi végtelen. A vágyam, hogy ott legyek.. Eleve itt is csak tőle lehetek. Jelen.

Ha tehetném, visszamennék. Megölelném. Ölelném, míg a reszketés alábbhagy. Amíg kevéssé fáj, amíg levegőt kap. Fognám a kezét, szorítanám a vállát. Csak ott lennék. Nem engedném, hogy törjön.. Maradnék. A darabokra. A lelkét, az enyémhez ölelném. Ne fájjon úgy. Fájjon együtt. A terhét, a vállamra venném. Vinném. Ha visszamehetnék.. A nyolcévest, megölelném.

Oké, de miért pont most? Kigondoltam, gondolod. Vártam rá, tudatosan készültem, érzéssel. Bizonyos. Mondjam, hogy nem így volt? Egyszer csak tudtam, hogy ezt akarom. Hogy ezt kell csinálnom. Nem maradt több választásom, nyakatekert opcióm vagy kibúvom. Ezért megtettem, impulzusból. Bátorságból. Érzéssel, ez bizonyos. De igazad van, készültem. Évekig tanultam, hogy érthessem. És igen, vártam rá. Mert nem tudtam róla, hogy nekem kell. Nem akartam, hogy nekem kelljen. Ellentétes volt minden vágyammal. Azonos a félelmeimmel. S, szinte elképzelhetetlen, kicsit sem valóságos. De tökéletesen gondolod: Kigondoltam. Szétagyaltam. Rommá terveztem. Csak azért, hogy egy kicsit se úgy csináljam. Hogy egy napon úgy ébredjek fel, nincs több időm erre. Nincs több órám, percem, de egy falat másodpercem se maradt. Túl vagyok rajta. Szembe bírok nézni vele. Félek, de nem ingat meg. Van elég erőm ahhoz, hogy kiderüljön. Van elég kíváncsiságom, hogy érdekeljen. Van elég bátorságom, hogy elébe menjek. Van elég és még több is van. Mindenem megvan. Az vagyok, akinek lennem kell. Az, aki birtokba vette, s többé nem függ tőle. Az időzítés mestere. A sorsfordító, személyesen. És én még végig azt hittem, hogy Rád várunk mindketten.. Még mit nem!

Pedig bizonyos, hogy erre az élet-eseményre megszámlálhatatlan embert hívtak meg. Rég látom azokat, akik visszajeleztek. Látom az érdeklődőket. S, tudom, lesznek, akik visszalépnek. Meg olyanok, akik az utolsó pillanatban érkeznek. De az bizonyos, hogy én ott leszek – hisz az élet velem történik meg. Én szervezem az egészet, a fene egye meg. Tudatosan és tudattalan, egyszerre. Az a részem, amely szeretnivalóan korlátos és a másik, amely csábítóan határtalan. Ők küldték a meghívókat. Küldik, minden egyes nap. A Tiéd? Kézbesítés alatt.

Dolgozol a múlton, s közben a jövőt teremted. Ráadásul békésen csókol meg a jelen. Ilyenkor aztán igazán megölel az élet.

És akkor vedd is észre! Igen. Már akkor történt, amikor éppen elégedetlenkedtél. Amikor kimondtad szavakkal, hogy állóvíz az életed, s nem mozdul benne a jólélek. Mozdult, képzeld el. Vagy mondjam, hogy soha nem állt meg? Csak úgy hitted. Vedd észre, akard észrevenni – hisz az élet táncol veled, s közben engedi, hogy figyeld. Beavat minden titkába, elsuttogja az összes jelet. Érkezik a megrendelésed! Várod, kedves? Vagy még mindig kételkedsz?