Valaha az élet voltál, aztán maga a halál. Egyszerre kéretlen kopogás lettél az ablakomon, amit elhozott hozzám egy madár. A szárnyas papírmasé lettél, amit kezembe nyomott egy jó barát. Ki vagy te, akinek mesélni akarok, s akinek a válaszaira szomjazom?

Azt éreztem, hogy ünneprontó vagyok. Pedig az ünnep, nekem is fontos. De ez más. Régóta más. Tíz éve más. Amióta elment, főleg-főleg nagyon más! Ne tegyél úgy, mintha ugyanaz lenne. Ne engedd, hogy bárki ezt várja tőled, s ne tegyél a kérésüknek eleget. Talán, csináld is másként.

Kívánni, mentális erő nélkül nem lehet. Nem lehet csak úgy odavetni, mondani, hogy hiszek benned, a vágyaidban, a legjobb verziódban, a gyógyulásban, a kedvenc álmodban, s abban, hogy mindez már eleve benned van. A szememben már megcsináltad. Erő nélkül mindez, üres. És érezni a különbséget.

Leszel valaha elégedett, el tudod engedni az önkéntes beteget, megleled valaha a békédet? Felelj. Fájna, hogy nem tudtam, éreztem, amit most. Marna, hogy mindössze egy kicsivel, pontosan az lettem, aki a szemébe nézve, s megnyugtatóan mosolyogva előcsalogathatta volna belőle az életet.

Nem vágynék olyat, amit nem tudom, hogyan kell méltón magamévá tenni. Nem húzna mágneses erővel a szív, nem keverednék kellemetlen eseménysorozatokba, nem gyötörne folyton a helyes és helytelen, s talán az elmém se tartana ennyire kevésre. Gyenge szívű – ha mondhatná, mondaná pálcát törve a dobbanásaim felett.

A sérüléseid gyógyulásra vágynak, s bár a gyógyulásra látszólag teljesen alkalmatlan vagy, azért vidd csak terápiába. A szeretetet, a kimondhatatlant, a láthatatlant, az érintőset, az odaérzőset, a lelkiset, az összeolvadósat, a megérkezőset pedig képzeld el. Tagadd, hogy szükséged lenne rá, s némán nyeld a könnyeidet.