Mondd, tüzet kell-e raknunk, hogy megpillantsuk valódi lényünket? Elhisszük, ha egy darabig csak táncolunk a sötétben? Utálnunk kell-e ezt a párost, ami végre elismeri minden részünket? A triumvirátust. Semmilyen élet nem kell, amiben ez a szeretet rejtve van.

Valaha az élet voltál, aztán maga a halál. Egyszerre kéretlen kopogás lettél az ablakomon, amit elhozott hozzám egy madár. A szárnyas papírmasé lettél, amit kezembe nyomott egy jó barát. Ki vagy te, akinek mesélni akarok, s akinek a válaszaira szomjazom?

Nem vágynék olyat, amit nem tudom, hogyan kell méltón magamévá tenni. Nem húzna mágneses erővel a szív, nem keverednék kellemetlen eseménysorozatokba, nem gyötörne folyton a helyes és helytelen, s talán az elmém se tartana ennyire kevésre. Gyenge szívű – ha mondhatná, mondaná pálcát törve a dobbanásaim felett.

Mondani, szemtelenül és szemérmetlenül, hogy ez a férfi, s ez a nő kell. Ez a lélek bújjon az enyémhez. Szeretem, ha ott van mellettem, szeretem, ha hozzá érhet a mindenem. Szeretem, hogy a világunkban van egymásnak hely. Szeretem, hogy irracionális döntések őszinte úton vezetnek bennünket.

Az A, B és C tervem folyton megmosolygod. Megérted persze, hogy egyelőre csak így, darabokra bontva látom, és nem dorgálsz azért, mert makacsul meg szentül hiszem, hogy ezek egymást kizárva valósulhatnak csak meg. Nem, Te terelsz békésen.

Bárcsak ne hittem volna az utolsó pillanatig, hogy fogni fogod a kezem közben. Hogy odaöleled azt a kínkeservest. Hogy többé nem játszol nélkülem ezen a gyönyörű földi játszótéren. Bárcsak ne haltam volna egy kicsit meg. De hiszen éppen csak túléltem. Hogyan is történhetett volna velem több minden? Pedig hittem, hogy nem hagy sokáig kibillenve az élet.