Kívánni, mentális erő nélkül nem lehet. Nem lehet csak úgy odavetni, mondani, hogy hiszek benned, a vágyaidban, a legjobb verziódban, a gyógyulásban, a kedvenc álmodban, s abban, hogy mindez már eleve benned van. A szememben már megcsináltad. Erő nélkül mindez, üres. És érezni a különbséget.

Leszel valaha elégedett, el tudod engedni az önkéntes beteget, megleled valaha a békédet? Felelj. Fájna, hogy nem tudtam, éreztem, amit most. Marna, hogy mindössze egy kicsivel, pontosan az lettem, aki a szemébe nézve, s megnyugtatóan mosolyogva előcsalogathatta volna belőle az életet.

Nem vágynék olyat, amit nem tudom, hogyan kell méltón magamévá tenni. Nem húzna mágneses erővel a szív, nem keverednék kellemetlen eseménysorozatokba, nem gyötörne folyton a helyes és helytelen, s talán az elmém se tartana ennyire kevésre. Gyenge szívű – ha mondhatná, mondaná pálcát törve a dobbanásaim felett.

A sérüléseid gyógyulásra vágynak, s bár a gyógyulásra látszólag teljesen alkalmatlan vagy, azért vidd csak terápiába. A szeretetet, a kimondhatatlant, a láthatatlant, az érintőset, az odaérzőset, a lelkiset, az összeolvadósat, a megérkezőset pedig képzeld el. Tagadd, hogy szükséged lenne rá, s némán nyeld a könnyeidet.

Játék, ez tény. Játék arra az esetre, ha a szerelmednek ki akarod fejezni, hogy elfogytál és nincs tovább. Talán tiszteletből játszottam el neked a túl jól ismert színdarabot. Lásd, hogy nekem ez igenis fontos. Nem volt elég. A minden bennem, nem volt elég. És ez oké.

Mondani, szemtelenül és szemérmetlenül, hogy ez a férfi, s ez a nő kell. Ez a lélek bújjon az enyémhez. Szeretem, ha ott van mellettem, szeretem, ha hozzá érhet a mindenem. Szeretem, hogy a világunkban van egymásnak hely. Szeretem, hogy irracionális döntések őszinte úton vezetnek bennünket.