Vágyak

Vártam, hogy hívj. Hogy csengess. Hogy küzdj. Hogy bármit tegyél, ami nem ez. Vágytam ezt, de úgy látszik, feleslegesen.

Tudod, olyan tündérmesés az én szívem. Hisz abban, hogy egy ilyen drámai kilépő után, aminek tényleg nem a színházi értéke a lényege, történik valami. Kivált valami hatást. Realizálódik mindenki számára, hogy hol húzódik az a bizonyos határ. Számodra, az egész világ számára, de legfőképpen számomra, akinek a leginkább szüksége van erre. Eddig tudom csinálni, nem tovább. Van itt egy határom és ez rendben van. Tudtad, hogy itt van, tudtam, hogy itt van. Feszegettem érted, értem, értünk. Most arra kérlek, hogy tiszteljük.

Úgy léptem ki az ajtódon, hogy többet nem megyek oda vissza. Megmosolygom, mert úgy léptem be rajta, mint aki soha nem megy onnan el. Mint aki kulcsot kap a kezébe, s otthonra lel. Megvolt köztünk az az érzelmi robbanás, az a dráma, ami ahhoz kell, hogy szétszakítsuk egymást. Az, hogy tudok kuncogni közben, hogy két könnyem között van mosolynak hely, s aztán a tengernek, sőt, óceánnak bennem valóban ömlenie kell – nem jelenti, hogy a drámám hamis, már-már valótlan.

Játék, ez tény. Mint minden az életben. Játék arra az esetre, ha a szerelmednek ki akarod fejezni, hogy elfogytál és nincs tovább. Ha arra kéred, hogy vegyen komolyan, mert eddig bírtad tűrni, hogy opcióként kezel, amikor végzet vagy. Ha úgy érzed, hogy élned kell az egyetlen eszközzel, amire majd hallgat. Amikor szükséged van a drasztikusságra, a hétköznapokhoz nem illő, de fülledt színdarabhoz már annál inkább dukáló vénádra, hogy megtiszteld magad és eljátszd életed szerepét. Most éppen a nőét, aki nem csinálja tovább.

Aki elviharzik, de vágyja, hogy menjenek utána. Aki a szívében mindig hiszi – még ezek után is hiszi – hogy a tetteinek, az érzéseinek egyáltalán van relevanciája. Van hatása. Akinek még mindig bizsereg a gyomra, ha a lehetőségre gondol, hogy esetleg történhet másképpen, s nem ez a vége. A kikapcsolhatatlan, megrészegült reménykedő benne, aki nem hagyja elaludni este.

Az a probléma ezzel, hogy – bár édes ez a hang bennem – rettenetesen untat is egyben. Hallottam ezerszer. Vágytam miatta hatást, ami elmaradt ezerszer.

Mit gondolsz, nem elég tehetséges a színészem?

Nem élem át eléggé a szenvedésemet? Csinálhatnám jobban, komolyabban? Nem szabad nevetnem közben?

Mondjuk akkor, amikor tudatosan képes vagyok felfogni, hogy igen, ez játék. Hogy az agyammal értek mindent, átlátom a helyzeted, képes vagyok annak az elfogadására, csak éppen ellentétes a vágyaimmal. S, szeretnék tenni valamit magamért. Nem tagadom, kettőnkért. Csak éppen kijátszottam az összes kártyámat, elmondtam már mindent, megmutattam a lelkemet. Igyekeztem felvázolni az életet velem. Küzdöttem is, a fene egye meg. Megtettem, ami nekem nem megy. Csak a tehetetlenség maradt meg az utolsó, összegyűrt, szívemben megvetett, s gyűlölt lap, ami egy nevetéssel felér. Nem lesz elég.

Már rég nem hiszek benne, már rég nem áltatom magamat vele. Valahol a sok fájdalmas szívügyem egyikében fel tudtam fogni, hogy hiába a Disney mesék, Hollywood ide vagy oda, ha elő kell venned ezt a lapot, vesztettél. Olyan ez, mint egy tragikomikus befejezés. S, van humorom, hogy a saját drámám közepette felemeljem a fejem, felfogjam, észrevegyem, megmosolyogjam, mennyire szürreális ez az egész.

Nem volt elég. A minden bennem, nem volt elég. És ez oké. Talán tiszteletből játszottam el neked a túl jól ismert színdarabot. Lásd, hogy nekem ez igenis fontos. Még ezt is megteszem érted, minden szégyenletes húzásra képes vagyok, mert a szívem úgysem hagy békén. Nem akarok úgy felriadni este, hogy ezzel nem tiszteltelek meg. Ennyit, legalább érdemelsz.

Zavarni az zavar, hogy ezután sem vagyok nyugodt. Hogy kell idő, mérhetetlen sok, mire elcsendesül bennem a remény. Mire elalszik, kifullad, s többé nem zavarja a nyugalmamat. Nem várok feleslegesen semmit, nem fantáziálok arról, hogy hirtelen szőke herceggé avanzsálódsz. Ismertem ezt a lépést, ismertem minden következményét, azt a fene nagy reményt. A vágyott, de elmaradt hatást. Mégis, minden egyes alkalommal – s, ezúttal sem kevésbé, mintha sosem tanulnék – várom, hogy másként történjen.

Mondom az életnek, hogy figyelj, ez lehetne egy romantikus történet.

Tudom, hogy ő olyan, el tudom képzelni róla. Pontosan is tudom, hogy érti minden szavamat, hogy imádja a drámát, s, hogy neki magának is van ilyen fantáziája. Tudja, mit kell tenni, tudja, hogyan, s pontosan tudja, mindez mivel járna. De nem teszi meg, s ez rendben van. Gondolom nem ez az útja. Erről akkor, mégsem írok könyvet, az életemet beteljesítő könnyed, egyszerű szerelemről pedig ugyebár, majd nem lehet.

A fenének vagyok szerelmes, meg tehetséges, meg kíváncsi ennyire. Ha lennének már könyveim vagy írtam volna forgatókönyvet, minden bizonnyal egy sor ilyen drámám lenne. A gond az, hogy nem tudom másképpen. Próbáltam felülírni, én diktálni az ütemet. Élő narratívával a kezemben, a rendező székében úgy alakítani a cselekményeket, hogy az végre a vágyaim felé vezessen. Kiváltsa a hatást, amit keresek. Egyelőre még mindig az élet rendez, én meg tudósitok róla, mint egy stréber.

Az utolsó lapomat a tehetetlenség ellen, a sorsfordítás érdekében kijátszottam, érted. Akkor is, ha a könnyek közt még nevetni is bírtam közben. A vágyott, mégis elmaradt hatás pedig megbélyegezte a történetünket. S, most már azt is tudom, hogy erről egészen biztosan nem írok könyvet.