Átlagosnak tűnő iskolai nap, jelentéktelennek tűnő eseményekkel. Mi az, ami mégis ott bújik a múltban, ami még mindig képes mozgatni a szálakat? Mit tehet a kislány, aki megfagyott egy keserves pillanatban? Miként árulja el magát a jelen, s hogy lesz mindebből sorsfordító történet?
Az eredeti történet, szereplők, érzések és meggyőződések mindenkori intimitását tiszteletben tartva – a teljesség igénye nélkül – az alábbi Théta Történet bepillantást enged a múltba, hogy szemtanúi lehessünk egy áldásos változás elindításának. Vegyük kezdetét az utazásnak:
Kisiskolás koromban otthon felejtettem az uzsonnás táskámat, amibe Anyukám csomagolta szokás szerint a tízóraira szánt finomságokat. Már az iskolába menet észrevettem, hogy nincs nálam az uzsonnás táskám, de a nővéremmel séta közben abban maradtunk, hogy emiatt már nem fordulunk vissza. Kicsit aggódtam, de megegyeztünk, hogy a tízórai szünetben majd megkeressük egymást és elfelezzük azt, amit neki csomagoltak.
Lement az első két tanóra és elérkezett a tízórai ideje. Megkerestem a nővérem osztálytermét és kihívtam, hogy osztozni tudjunk a tízórainkon. Amikor kijött az osztályból, látszott, hogy teljesen elfelejtette a reggeli beszélgetésünket és sajnálkozva közölte, hogy már korábban megette a szendvicsét vagy péksüteményét – bármit is vittünk aznap.
Most mi lesz? Mihez kezdjek én ezzel?
Mondanom sem kell, hogy már ez önmagában borzasztó érzés volt. Talán a kétségbeesés, szomorúság és a reményvesztettség érzése jut eszembe, ahogyan felidézem az emléket.
Szóltam a tanárnéninek, hogy ez történt, ő pedig kedvesen biztosított arról, hogy nem maradok éhesen. Az osztályunkban az volt a szokás ilyenkor, hogy mindenki adott egy kicsit a saját finomságaiból, így akivel a szerencsétlenség történt, az nem maradt egyedül, odafigyelés nélkül, esetleg éhesen.
Nem gondolom, hogy a tízórai kihagyása valódi, tűrhetetlen éhséget okozott volna, hiszen minden nap bőséges reggelivel indítottak útnak és a délelőtt végén természetesen mindannyiunkat várt az ebéd. Sokkal inkább éreztem azt, hogy kimaradok valamiből, mert körülöttem mindenki eszik – nekem pedig nincs mit elővennem és csak ülök ott üresen, legszívesebben sírva.
Eltelt a szünet és becsöngettek. Az utolsó pillanatig vártam, hogy megoldódjon ez a helyzet, hiszen: egyrészt szóltam a tanárnéninek, másodrészt ez másokkal is előfordult már, harmadrészt pedig a szokásaink szerint könnyen és egyszerűen jóra fordulhatott volna minden.
Amikor belépett az ajtón a tanárnéni, hogy elkezdje a következő órát, egészen egyértelmű volt számomra, hogy megfeledkezett az otthon felejtett tízóraimról. Ekkor fojtogató, néma kétségbeesésben könnyezni kezdtem, abban a pillanatban minden reményemet elveszítve. Eluralkodott rajtam ez a borzasztó érzés és teljesen betöltötte a tudatomat az a gondolat, hogy az igényeim nem számítanak.
Képtelen voltam bármit is szólni. Csak egyedül éreztem magam és igyekeztem csöndben hüppögni. Persze hamar feltűnt a tanárnéninek, hogy valami bánt és meg is kérdezte, hogy mi a baj: ekkor kitört belőlem a zokogás.
Bár a tízórai szünetnek már vége volt és javarészt mindenki meg is ette, amit neki csomagoltak, azért egy-egy falat valamit és kekszet kaptam egy papírzsepire összegyűjtve. Emlékszem, hogy a hátsópadba ültetve, könnyes szemmel ettem ezeket a „morzsákat”, miközben a tanóra ment tovább, a szívem pedig ott maradt, megsebzetten és darabokra törve.
Ez a történet egyáltalán nem volt elfeledve vagy mélyre temetve. Gyakran emlegették az iskolai élményekkel együtt és úgy tűnt, ez csak egy a sok közül. Biztosak lehetünk benne, hogy akkor és ott elmesélésre került az anyukának – és azóta legalább egyszer, ha nem többször, egészen biztosan elhangzott egy testvéri bocsánatkérés az elfeledett tízórai megosztásért.
Mégis, ez a történet soha nem gondolt módon vált meggyőződések táptalajává és későbbi nehéz élmények kiváltó okává. Az a kislány akkor és ott megfagyott az időben és minden érzésével, gondolatával ott maradt egy kiragadott pillanatban, szinte halhatatlanul a tudat mélyén.
Miért érzem ilyen nyomorultul magam?
Persze, amikor felnőttként reményvesztettnek, csalódottnak vagy akár odafigyelésre és gondoskodásra éhesnek érzi magát az ember, akkor nem jut eszébe csettintésre, hogy egy ilyen múltbéli történet is szerepet játszhat a dologban.
Mi értelme szólni a gondjaimról és igényemről, ha úgyis elfelejtik vagy figyelmen kívül hagyják őket?
Miért reménykedjek, ha csalódást okoznak majd nekem?
Az emberek valójában nem figyelnek és nem is törődnek velem.
Kiszolgáltatott vagyok és senki számára nem vagyok prioritás – még saját magamnak sem.
Mi volna a megoldás? Hogy lehet ezt gyógyítani, utólag semmissé tenni, a fájdalmat feloldani?
Számos módon neki lehet futni és logikusan végig gondolni, hogy ebben a helyzetben mi mindent lehetett volna másként csinálni:
Például rögtön az elején, az uzsonnás táskáért visszafordulni.
Vagy egy osztálytárstól még a tízórai szünetben bizalommal osztozkodást kérni.
El lehet képzelni, hogy mi minden tudott volna másképpen történni:
A nővérem nem felejti el az egyezségünket, sőt, már az ajtóban vár a tízórai felével.
A tanárnéni emlékszik és az osztály szokásai szerint bőséges finomságot gyűjt nekem.
Az Anyukám utánam hozza az uzsonnás táskámat, még a tízórai szünetet megelőzően.
De az is lehet, hogy a szívünk mélyén egyáltalán nem ezekre vágyunk:
Mai felnőttként vissza szabad menni ebbe a pillanatba, ehhez a kislányhoz, akiről megfeledkeztek, s aki szomorkodva, kiszolgáltatottan, egyedül érzi magát. A legfinomabb szendvicset és csodálatos kakaóscsigát lehet vinni neki. Meg szabad ölelni és a szívébe vésni, hogy mindig gondoskodni fogunk róla. Bármely kulcsmondatot el szabad neki mondani, amire csak szüksége van. Valóban találkozni lehet vele ebben a pillanatban.
Milyen változások indulnak így el? Milyen érzések és meggyőződések születnek ebből, s azok miféle megváltozott hitrendszerré állnak össze? Egyáltalán milyen érzés részben újra átélni mindezt, majd mindenestül újra írni történetünket egy vezetett meditációban?
Látni ennek a kislánynak a szemében a bizalmat és a csodálatot, hogy milyen önállóak, figyelmesek és szeretetteljesek vagyunk felnőttként. Egy víziót adni neki, hogy ide megyünk, ez lesz belőlünk és soha többé nem kell magunkat borzasztóan éreznünk.
Látni, ahogyan ez a történet valóban csak egy lesz a sok közül. Többé nem világít tűzvészként a tudatunk sötét mélyén. A gondolataink, amelyek ezidáig folyton folyvást a reményvesztettség és csalódottság pályáit járták, most új utakra térnek.
Többé nincs az a kislány, aki elveszett és egyedül érzi magát, akire oda sem figyelnek.
Innentől az a kislány van, akihez egy ámulatba ejtő felnőtt érkezett és minden kívánságát teljesítette.
Ez a kislány tovább tudott menni az életben, egészséges és bizalomra képes felnőtt lett. Egy napon mégis feltűnt neki, hogy olyan gondolatok kavarognak benne, amelyek sokszor ésszerűtlenek az adott helyzetre nézve. Érezte, hogy valami megköti, némán szorítja a szívét és olyan történéseket teremt az életében, amelyek károsak a boldogulására nézve. Ezért elméjét elcsendesítve, a baljós érzéseket felidézve, megkereste tudatában, ami az egészet életre kelti benne.
A történetet megtalálva, azt a tudat fényével átvilágítva, benne a legőszintébb változásokat elindítva, most újra írt valamit a múltban. A jelenben cselekedve, valami ténylegesen megváltozott a múltban. S, ez az újfajta múlt, ez vezet a mostani, új jelenhez. Innentől másként érzünk, gondolkozunk, cselekszünk és egészen másként éljük az életünket.
Felszabadultan, bátran és nagy szavakkal kacérkodva: ezt nevezzük sorsfordításnak.
