Madárhangok

Tőled kérdezem. Persze, tudom, ne akarjam megváltani a világot reggel – mint egy közhely – padon ülve, a tájba révülve. De hát ez van, őrülten foglalkoztat, s én tőled kérdezem. Hogy van az a világmegváltó szerelem? Tudod az, ami mindenkinek mást jelent. Miatta érzem magam annyira magányosan és nyakatekerten. Nem értenek meg. Még ő sem!


Az a szerelem, amiért pokoljáró túrára indulsz jó kedvvel és szenvedéllyel. A spirituális szerelem, amiben elemi filozófia lakik és ezer szellem bölcsessége bújik meg. Az a szerelem, ami bizton világítana a sötétben, ha valaha kialudna a belső fény idebent. Olyan szerelem, amiért a halálból is felkelsz, csettintésre, szikrázó élettel. Szerinted van ilyen? Érezted már ezt? Túlzás, ahogyan most érzed. Néha alig hiszem. De tőled kérdezem. A legjobban a te válaszod érdekel.

Egyedül érzem magamat, mert ezt a szerelmet valahogyan senki nem érti meg. Lesajnálnak és csodálnak érte egyszerre. Hasonlót, még csak elképzelni sem mernek! A valóságom nekik idegen: pedig ami történet volt, az mostanra élet lett. Nincs is nekem válaszod! Figyelsz?

Tőled kérdezem: a házasságot, a verhetetlen receptet, s az összes csínyt, ami a működtetéséhez kell. Mert ez olyan szerelem, amitől tényleg megremeg a térdem, akkor is, amikor a rózsaszín ködnek már régen vége. Nagyokat hallgatsz. Ugye értesz?

Hogy van az a világmegváltó szerelem? Az olyan szerelem, amit végső soron te magad ajándékoztál nekem. Ami miatt túléltem, s végre élek. Ne beszéljek butaságokat.. Mégis hogyan voltál erre képes?

Ez a szerelem volt az ígéret.

Erre a szerelemre gondoltam, amikor felálltam mellőled, s megígértem, hogy boldog leszek. Erre a szerelemre gondoltam, amikor el kellett indulnom az életbe, hátrahagyva téged. Ez a szerelem volt az, ami tűzként égett bennem, amikor megfagyott a világ körülöttem. Ez a szerelem volt az ígéret: boldog lehetek – nélküled.

Az érzés bennem, egyszercsak megjelent. Tudom, emlékszel. Idő előtt, mielőtt képes lettem volna a befogadására vagy egyáltalán a felfogására. Most azt mondom: éppen időben. Emlékszem, végignézted, ahogyan darabokra török szét érte, s megőrülök tőle. A lehetetlen volt, személyesen. Azóta annyira más minden..

Szembe néztem vele: azzal a felháborítóan végtelennel bennem. Akinek a korlátok díszek, s tükör a szerelem. Megismertem azt, akinek a megoldhatatlanság csupán a személyiségfejlődés része. Megmosolygom, mert a kacifántos történet tulajdonképpen a letisztultságra emlékeztet. Mesélek, mert félek, hogy lemaradsz róla. Megélni mindezt, tulajdonképpen félek nélküled. De álljunk meg! Most már tényleg úgy érzem, hogy sosem felelsz!

Persze, hangok kijönnek belőled, talán éppen helyeselsz vagy ellenkezőleg, teljesen elképedsz. De egyetlen egy szót sem értek! Pedig akarom érteni, akarom érezni, hogy figyelsz! Nem játszásiból ülök itt. Kicsit sem.

Miért olyan fontos? Ki vagy te, akinek mesélni úgy akarok? Ki voltál, hogy a válaszaidra szomjazom?

Valaha az élet voltál, aztán maga a halál. A kapu, amelyen e világba léptem, a kegyetlen tanító, s a szeretet, amit a szavak kifejezni képtelenek. Aztán..

Egyszerre kéretlen kopogás lettél az ablakomon, amit elhozott hozzám egy zavarodott madár. Még itt voltál, de lélekben messze már. Búcsúztál. A szárnyas papírmasé lettél, amit kezembe nyomott egy jó barát. Szorongattam, amikor túl nehéz volt az utolsó földi találkozás.

És most? Csupán egy madár vagy, itt mellettem, a padon. Reggel, amikor meg akarom váltani a világot. Beszélek hozzád – egy madárhoz – s világmegváltó szerelem az is, hogy erre képes vagyok.


Most azt mondom: szimbólum vagy, az áldás rajtam, boldog könny a szemem sarkában. S ki vagyok? Az életműved, amire büszke vagyok! Bevallom, valamire mégiscsak jók ezek a madárhangok.

- Flóra Babett

Ha tetszett, oszdd meg!

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: twitter
Twitter
Megosztás itt: email
Email

Kapcsolódó cikkek

Ne várj, nem jövök

Ha láthatnál olyannak, ha csak engednéd, hogy kibontakozzam. Nyílnék, mint egy virág, csodásan virágba borulnék, s bevirágoznám a mindenedet – tényleg találkoznál velem. De ha elképzelsz, ha mindig csak színezel, szavakat adsz a számba és úgy hiszed, ismersz, akkor sosem jöhetek el. Valójában sosem lehetek veled, ha nem engedsz közel.

Tovább olvasom »

A legbüszkébb klisénk

Leszel valaha elégedett, el tudod engedni az önkéntes beteget, megleled valaha a békédet? Felelj. Fájna, hogy nem tudtam, éreztem, amit most. Marna, hogy mindössze egy kicsivel, pontosan az lettem, aki a szemébe nézve, s megnyugtatóan mosolyogva előcsalogathatta volna belőle az életet.

Tovább olvasom »

Szerelemből élni kiváltság

Kívánni, mentális erő nélkül nem lehet. Nem lehet csak úgy odavetni, mondani, hogy hiszek benned, a vágyaidban, a legjobb verziódban, a gyógyulásban, a kedvenc álmodban, s abban, hogy mindez már eleve benned van. A szememben már megcsináltad. Erő nélkül mindez, üres. És érezni a különbséget.

Tovább olvasom »

A múltam vagy, a jövőm így nem lehetsz

Már nem szeretném, hogy kitűntetett helyed legyen, már nem te vagy az az egy. Az az egy lettél, akire a többiekkel együtt emlékezni szeretnék, akiknek engedem, hogy kicsit is meghatározzanak. Együtt. Idővel kisebb és kisebb lettél, egy régi szép történet csupán, amit egy szép napon majd lehet, hogy el szeretnék mesélni. Csak ezért emlékszem még.

Tovább olvasom »

A legbüszkébb klisénk

Leszel valaha elégedett, el tudod engedni az önkéntes beteget, megleled valaha a békédet? Felelj. Fájna, hogy nem tudtam, éreztem, amit most. Marna, hogy mindössze egy kicsivel, pontosan az lettem, aki a szemébe nézve, s megnyugtatóan mosolyogva előcsalogathatta volna belőle az életet.

Tovább olvasom »
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
error:
X