Két kézzel szorítani – mégis elengedni

Úgy útra kelni, hogy szeretet van, kötődés van, kapcsolat van, leírhatatlan. Mert még eszed ágában sincs elengedni, mert még túl kedves a szívednek, számodra: igaz, rég nem válik javadra. Így mintha betonba lenne temetve a lábad, emeled előre, lépésre szánva magad, miközben szorul a szíved, nehéz a lelked. Az eszed diktálja a tempót, mintha vak lelked vezetné előre.


Botladozol, keresed a kapaszkodót. Bármelyik pillanatban visszarohannál, mert sokkal könnyebb, jobb volt egy ölelésben együtt lenni, melegedni, mint a hideg utcán egyedül vacogni. Ketten elébe állni, megbirkózni, megoldani. A görcsbe szorult kezeteket lassan szétbontani, az ölelésből kikászálódni, az utolsót hagyni elcsattanni, és elindulni. És ha külön vált a test, a lélek következik. Sorra venni a szívednek kedvest, megmosolyogni, az elnehezült levegőt kifújni. A fájdalmasat engedni eluralkodni, tombolni, megkönnyezni, majd szipogva rendet tenni, újra békét teremteni.

Ez már nem megy párban, ez az, ami a külön válás után egyéni feladat. Mindkettőtöknek más jár ilyenkor a fejében, más mutat irányt, más tart egyenesben. Ez az a dolog, amit észben tartasz, ez húz előre, emiatt leszel túl rajta. Egyedül küzdeni, célt nem téveszteni, és felállni. Ez a feladat. Egyedül lenni. Újra egymagad, saját magaddal párban lenni. Nem szorítani azt a kezet, melyet szorítanál, mely a szeretetet, biztonságot, otthont jelentette számodra. Mindezt megtalálni magadban, gondoskodni róla, tenni róla, egymagad.

Így élni. Boldogan élni. Harmóniában lenni. Ez a feladat.

Aztán a másik szemébe nézni. Egy nap, két hét, három hónap. Annyi idő múlva, mire újra egy helyre, egy időbe sodor titeket az élet. Amikor valamiért újra látni kell a másikat. Látni egy univerzumot ott, egy világot másutt, úrrá lenni a cikázó gondolatokon, és megélni egy mérhetetlen hosszúságú pillanatot. Emlékezni az ismerősre, észrevenni az újat. Szeretetet érezni, távolságot harapni, zavarba jönni, magabiztosan állni.

Megváltoztatok. Szerencsére megváltoztatok. Kicsit megremegni, majd felkelni – mindezzel szembenézni. Próbára tenni önmagatok, újra megérteni az akkorit, azt a bizonyost, a döntést. Aktualitását nézni, értelmét vizsgálni, ha kell, újra elfogadni, vagy felülírni. Mindebből tanulni, és végig próbálni előre nézni. Nem ragaszkodni. Két kezeddel csak annyira szorítani, hogy képes legyél elengedni.

Mert nem maradhatsz ott, nem ragadhatsz abban a pillanatban, hiába is szeretnél.  Esszenciális, létfontosságú, és életmentő. hogy előre felé mozdulj. Hogy megtedd az első lépést, majd a másodikat és a harmadikat. Hogy a fennmaradó szeretetet arra használd, hogy szebbé rajzolj pár közös történetet. És mindet fel is kell használnod, mindet lepakolni az emlékek polcai közé. Gyújts vele gyertyákat, égess velük haragot, világítsd be velük az egész szobát. Majd fújd el őket, fújd ki az utolsó olyan lélegzetet is magadból, és engedd, hogy egy könnyebb lélek ébredhessen benned.


A két kezed végre kinyújtani – magadat ölelni, az égre nézni, rendbe jönni. Nevetni. Ez a feladat. A két kezeddel csak annyira szorítani, hogy képes legyél elengedni. Mindezt megtenni, magadért, kicsit a másikért, a jövőért. Ez a feladat.

- Flóra Babett

Ha tetszett, oszdd meg!

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: twitter
Twitter
Megosztás itt: email
Email

Kapcsolódó cikkek

Elég a hagyományokból!

Pedig régen csíptem, amikor valóra vált egy áhított film jelenet, vagy végre velem is megtörtént az, amit addig csak mások meséjéből ismerhettem. Aztán megtörtént mind, és rájöttem, hogy annyira nem is azonosak velem. Fontosból jelentéktelenné váltak azok az igények, amik még csak nem is voltak az enyémek!

Tovább olvasom »

A múltam vagy, a jövőm így nem lehetsz

Már nem szeretném, hogy kitűntetett helyed legyen, már nem te vagy az az egy. Az az egy lettél, akire a többiekkel együtt emlékezni szeretnék, akiknek engedem, hogy kicsit is meghatározzanak. Együtt. Idővel kisebb és kisebb lettél, egy régi szép történet csupán, amit egy szép napon majd lehet, hogy el szeretnék mesélni. Csak ezért emlékszem még.

Tovább olvasom »

Miattad

Bárcsak ne hittem volna az utolsó pillanatig, hogy fogni fogod a kezem közben. Hogy odaöleled azt a kínkeservest. Hogy többé nem játszol nélkülem ezen a gyönyörű földi játszótéren. Bárcsak ne haltam volna egy kicsit meg. De hiszen éppen csak túléltem. Hogyan is történhetett volna velem több minden? Pedig hittem, hogy nem hagy sokáig kibillenve az élet.

Tovább olvasom »

Engedd, hogy történjen

Bevallom, hogy túlbonyolítom, hogy mindig tovább gondolom, hogy nehezen csitítom el magam. Nehézség nekem csukott szemmel bízni, és kicsit nehéz kiengedni a kezemből az irányítást. Bevallom, hogy óriási ellenállás bír bennem lenni, hogy makacs vagyok és bizalmatlan. Félek is talán. Mind bevallom, mert úgy szeretném már, hogy történhessen. Hogy meg bírjon lepni az élet, mert én magam hagytam neki.

Tovább olvasom »

Válassz ember! Félsz vagy szeretsz?

Egészen jók ezek a félelem-érvek, szinte teljesen meggyőztek. Már csak azért is, mert amikor nem szeretek, akkor nem is félek. Mindent, vagy semmit, erről kell döntenem – gondolja az ember. Bátorság, mi fán teremsz?

Tovább olvasom »

Ha most születnél meg

Persze, nyugodtan szenvedd el. Mondd azt, hogy elvettek valamit tőled, hogy ez az egész nem fair. Bár nem tudom, hogy hallottál-e már panaszkodni újszülöttet. Az emlékek miatt van, ugye? Dédelgetett álmok miatt, és régóta szövögetett tervek miatt. De igazán azért, mert hitted, hogy ismered a szabályokat. Aztán, aztán történt egy ilyen: minden más lett, és már semmi nem ugyanolyan.

Tovább olvasom »
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
error:
X