Úgy útra kelni, hogy szeretet van, kötődés van, kapcsolat van, leírhatatlan. Mert még eszed ágában sincs elengedni, mert még túl kedves a szívednek, számodra: igaz, rég nem válik javadra. Így mintha betonba lenne temetve a lábad, emeled előre, lépésre szánva magad, miközben szorul a szíved, nehéz a lelked. Az eszed diktálja a tempót, mintha vak lelked vezetné előre.
Botladozol, keresed a kapaszkodót. Bármelyik pillanatban visszarohannál, mert sokkal könnyebb, jobb volt egy ölelésben együtt lenni, melegedni, mint a hideg utcán egyedül vacogni. Ketten elébe állni, megbirkózni, megoldani. A görcsbe szorult kezeteket lassan szétbontani, az ölelésből kikászálódni, az utolsót hagyni elcsattanni, és elindulni. És ha külön vált a test, a lélek következik. Sorra venni a szívednek kedvest, megmosolyogni, az elnehezült levegőt kifújni. A fájdalmasat engedni eluralkodni, tombolni, megkönnyezni, majd szipogva rendet tenni, újra békét teremteni.
Ez már nem megy párban, ez az, ami a külön válás után egyéni feladat. Mindkettőtöknek más jár ilyenkor a fejében, más mutat irányt, más tart egyenesben. Ez az a dolog, amit észben tartasz, ez húz előre, emiatt leszel túl rajta. Egyedül küzdeni, célt nem téveszteni, és felállni. Ez a feladat. Egyedül lenni. Újra egymagad, saját magaddal párban lenni. Nem szorítani azt a kezet, melyet szorítanál, mely a szeretetet, biztonságot, otthont jelentette számodra. Mindezt megtalálni magadban, gondoskodni róla, tenni róla, egymagad.
Így élni. Boldogan élni. Harmóniában lenni. Ez a feladat.
Aztán a másik szemébe nézni. Egy nap, két hét, három hónap. Annyi idő múlva, mire újra egy helyre, egy időbe sodor titeket az élet. Amikor valamiért újra látni kell a másikat. Látni egy univerzumot ott, egy világot másutt, úrrá lenni a cikázó gondolatokon, és megélni egy mérhetetlen hosszúságú pillanatot. Emlékezni az ismerősre, észrevenni az újat. Szeretetet érezni, távolságot harapni, zavarba jönni, magabiztosan állni.
Megváltoztatok. Szerencsére megváltoztatok. Kicsit megremegni, majd felkelni – mindezzel szembenézni. Próbára tenni önmagatok, újra megérteni az akkorit, azt a bizonyost, a döntést. Aktualitását nézni, értelmét vizsgálni, ha kell, újra elfogadni, vagy felülírni. Mindebből tanulni, és végig próbálni előre nézni. Nem ragaszkodni. Két kezeddel csak annyira szorítani, hogy képes legyél elengedni.
Mert nem maradhatsz ott, nem ragadhatsz abban a pillanatban, hiába is szeretnél. Esszenciális, létfontosságú, és életmentő. hogy előre felé mozdulj. Hogy megtedd az első lépést, majd a másodikat és a harmadikat. Hogy a fennmaradó szeretetet arra használd, hogy szebbé rajzolj pár közös történetet. És mindet fel is kell használnod, mindet lepakolni az emlékek polcai közé. Gyújts vele gyertyákat, égess velük haragot, világítsd be velük az egész szobát. Majd fújd el őket, fújd ki az utolsó olyan lélegzetet is magadból, és engedd, hogy egy könnyebb lélek ébredhessen benned.
A két kezed végre kinyújtani – magadat ölelni, az égre nézni, rendbe jönni. Nevetni. Ez a feladat. A két kezeddel csak annyira szorítani, hogy képes legyél elengedni. Mindezt megtenni, magadért, kicsit a másikért, a jövőért. Ez a feladat.
