Ismerlek valahonnan

Ismerlek valahonnan – tudom is, hogy honnan. Az összes életből, az összes közösből ismerős vagy. De csak most ébredek rá, csak most fogom fel. Most értem meg azt, amit a szívemmel az első pillanattól fogva érzek. Azt, amit Te is éreztél: értem már, hogy nem téveszthettél el, hogy képtelenség lett volna.


Mondanám, hogy életem szerelme vagy, de ez így nem igaz. Életem, de nem csak ez életem szerelme vagy. Fontos, hogy pontosítsak. Fontos, mert sokszor eltévedek a saját tapasztalatomban, az éppen aktuális illúzióban. Felejtek, hogy könnyebb legyen, hogy elfogadjon a környezetem, pedig törvényszerű, ami a szívemben van. Igaz-igaz.

Talán ideje korán tér vissza minden emlék a tudatomba – a szempár, amit kiskoromban is láttam. De nincs olyan, hogy későn, vagy korán: most van. Emlékszem rád, érezlek, és lassan megtanulom felfogni azt is, hogy ez mit jelent. Mivel jár örök szerelemben élni, egy ölelést, érintést folyton magamon érezni. Milyen az idő egyik hullámáról átülni egy másikra, és megtapasztalni azt, ami csak „később” van. Akárcsak egy hinta: egyik pillanatból átlendülök egy másikba – s, mindegy, hogy ez a kettő egymástól milyen távol van. Ha akarom, itt van egy karnyújtásnyira.

 Ha már jársz, lassan járj, hisz minden eleve ott van.

Az idő folyékonnyá, tekergőssé válik egészen hamar. Valamiért mégis ott vagyunk a markában. A mohóság, a nyughatatlan fenevad többet akar. Nem elég ismerni, nem elég emlékezni, nem elég érezni, felfogni, s majd idejében tapasztalatba hívni azt, ami eleve ott van a forrásban. Nem. Már most zabálni akarja a tudat, mintha történetünk potenciálja lenne a világon létező legcukrosabb falat. Pedig az örök mérték utat mutat: annyit egyél, amennyire szükséged van. Sétálhatsz az idő parkjában, a térben, a megteremtett pillanatokban. Álmodhatsz, tapasztalhatsz, leülhetsz a forrás közvetlen közelébe – sőt, eggyé is válhatsz vele. De ha már jársz, lassan járj, hisz minden eleve ott van. Miért habzsolj, ha adott az asztal, a teríték, az étel és ital? Inkább ízlelj, tanulj, fejlődj, tapasztalj!

Ismerlek valahonnan. S, ismertségünk alapja nyugalmamnak. Maradok itt, azon a helyen, melyet a tudatom jelennek érzékel és nevez, aztán ha ideje, megyek. Nem állítom, hogy többet nem hintázom az időben – hogy nem álmodom, hogy nem bizonyosodom meg – csak azt, hogy türelemmel leszek. Hisz érzem, amit érzek, s tudom, hogy helyes. Használom a bérletem, melyet az élet színdarabjára vettem, és engedem, hogy a rendező elv vezessen. Türelemmel mosdatom magam, ha a hitetlenség kínja megmar, s a tisztaság ruhájában folytatom az utam. Ott vagy, látlak, mert már ismerlek valahonnan.


Nehéz léptekkel, könnyekkel és könnyűekkel, légiesen, táncolva haladok a pillanatba, melyben életre hívjük egymásban végtelenül lüktető dinamikánkat. Ahol egybeér az összes elképzelt, vágyott, teremtett pillanat – ebből az életből, egy másikból és egy harmadikból – és harmóniába kerül a szabad ég alatt. Amikor fent minden a helyére kattan, s tapasztalatunkba árad az energia.

- Flóra Babett

Ha tetszett, oszdd meg!

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: twitter
Twitter
Megosztás itt: email
Email

Kapcsolódó cikkek

Voltunk, vagyunk, vagy leszünk

Eltűntek, hova lettek a magabiztos döntéseim? Hol van belőlem az, akit látok benned? Aki tudom, hogy ott volt bennem is. Ott van még mindig valahol bennem. Belenéztem a szemedbe, és magamat láttam meg benne. A társat, a szeretőt és a barátot egyszerre.

Tovább olvasom »

Miattad

Bárcsak ne hittem volna az utolsó pillanatig, hogy fogni fogod a kezem közben. Hogy odaöleled azt a kínkeservest. Hogy többé nem játszol nélkülem ezen a gyönyörű földi játszótéren. Bárcsak ne haltam volna egy kicsit meg. De hiszen éppen csak túléltem. Hogyan is történhetett volna velem több minden? Pedig hittem, hogy nem hagy sokáig kibillenve az élet.

Tovább olvasom »

A teremtés tavában

Eggyé válni a tóval, ezt akartad. A békét, a kívánságod, a végtelent, a mindenséget. Már majdnem sikerült, már majdnem megkaptad, de a hitetlenség mégis megmart. Titkon kétkedve figyelted a gyűrűket, s megijesztett, amikor a teremtésed néma lett. Nem hitted, hogy ez a célegyenes, hogy most már csak békésen létezni kell.

Tovább olvasom »

Két kézzel szorítani – mégis elengedni

A görcsbe szorult kezeteket lassan szétbontani, az ölelésből kikászálódni, az utolsót hagyni elcsattanni, és elindulni. És ha külön vált a test, a lélek következik. Sorra venni a szívednek kedvest, megmosolyogni, az elnehezült levegőt kifújni. A fájdalmasat engedni eluralkodni, tombolni, megkönnyezni, majd szipogva rendet tenni, újra békét teremteni.

Tovább olvasom »

Rombolj kislány!

Ha kihagysz egy lépést, akkor nem táncolhat veled az élet. Ha kihagyod a rombolást, kihagyod a teremtést és a megtartást is. És kilépni az élet kerekéből azt jelenti, hogy kint is maradsz. A történéseken kívül, az áldásos változásokon kívül, egy megfagyott valóságban egy szeretett fantáziával, mely a régről maradt szennyek miatt, egyszerűen képtelen a manifesztálódásra..

Tovább olvasom »

Voltunk, vagyunk, vagy leszünk

Eltűntek, hova lettek a magabiztos döntéseim? Hol van belőlem az, akit látok benned? Aki tudom, hogy ott volt bennem is. Ott van még mindig valahol bennem. Belenéztem a szemedbe, és magamat láttam meg benne. A társat, a szeretőt és a barátot egyszerre.

Tovább olvasom »
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
error:
X