Mi lenne, ha.. Sokkal inkább amikor. Amikor ez megváltozik, mert bizonyosan meg fog, akkor emlékszem majd magamra és a vágyaimra. A változáshoz ugyanis, én magam is hozzájárultam. De amíg hiszem, hogy mindez kőbe van vésve, amíg én magam kérem az életet, hogy maradjon minden a régiben, s ugyanolyan.. Addig, ha beleszakad is a világ, nem változhat meg. Külcsínben, szereplőkben, szituációkban, talán. Belső lényegben, érzésben, rezgésben, kicsit sem. Mert nem engedem, s nem is kérem erre. Igazán sosem. Mondom szavakkal, könnyed elképzelésekkel, de nem teszem bele magamat. Rendesen sosem. Eleve sem tettem, mert nem volt szabad. Mert féltem, mert szorított – elképzelhetetlen volt. Mégis az életembe hívtam. Csak azt feledtem el, milyen a szorítás hiányában. Idomultam, tűrtem, hiába vagyok a végzet asszonya. Nem is a helyzettel kell pörölnöm, csakis magammal: Végzet, tűz, amazon, ébredj! Mondd meg, mi kell. Parancsolj, rendelkezz, képzelj! Azt, ami igazán, korlátok nélkül kell. Ugyanis hosszú a sor, ami arról szól: hogyan és miként nem elégséges. Legyen hosszabb a sor, ami arról szól: így és ez kell, azzal a plusszal, amit szavakba önteni nem szükséges. Ha valaki, én aztán tényleg tudom, mi kell. Ismerem, milyen a szorítás nélküli hely. Magam vagyok a fantázia, magam vagyok az örök virág, magam vagyok az eredet, amelyben megszületik a csoda. És amikor megszületik a csoda, emlékszem majd az amazonra.

Adj még egy esélyt. Tényleg tőled kérem ezt? Magamtól. Lelkem, adj esélyt, engedj magam lenni. Adjunk neki esélyt, hogy reagálhasson ránk, megismerhessen minket, méltó legyen hozzánk. Amíg rejtjük magunkat, amíg igazodunk, amíg elképzeljük és megtestesítjük a vélt szerepvállalásunkat, addig sosem láthat meg minket. Adj még egy esélyt. Engedd megpróbálni. Akarj meglátni. Ezúttal az leszek, aki vagyok. Az, aki elhiszi, hogy elég jó. Kitaláció nélkül, a szűntelen megfelelés nélkül, a feleslegesen felvett viselkedési formák nélkül. Így is, úgy is, annyira elég.. annyival több, annyival jobb, annyira önvaló. Már vagyok. Adj esélyt, hogy meglássalak. Mutasd, ki vagy. Az legyél, aki igazán, ott belül tényleg vagy. Vajon azért sétálunk el egymás mellett, mert mindig magunkra aggatjuk a kitalált, ideális verzióinkat? Ők nem láthatják egymást, nem érnek össze, nincs bennük egymásratalálás vagy megnyugvás. Milyen érzés a tekinteted a bőrömön, amikor elfogad? Milyen érzés, amikor azt mutatom, azt látod, s azt fogadod el, ami tényleg bennem van? A természetem, a természeted. Tudod milyen a vadregényem? Csak adj esélyt, hogy nőhessek, hogy körbeöleljelek. Adj esélyt, hogy vadásszak, hogy táncoljak, hogy doboljak, hogy csókoljak. Adj esélyt, hogy virágozzam. Hozzád beszélek, lelkem. Mutasd ki vagy. Mutasd neki, a világnak. Adj esélyt, hogy rád és ránk találjanak. Te pedig.. Akarsz? Végy példát. Legyél az, az olyan, az ösztön. Csodálkozz rá, hogy természetedből fakadóan találkozol velem az úton. Tarzan. Lepődj meg, hogy tetszik, hogy inspirál, hogy jó érzés ott belül az önfelvállalás. Adj esélyt magadnak! Még egyet, s az összeset.

Úgy képzeltem magamat, mint aki teliszívű. Akinek az örökre mámoros ígérete gyakran csókolja az arcát, s erős benne a bizonyosság. Ez vagyok, az önképem szilárd, nem sodródok és a hontalanság sem bánt. Akartam ezt, akarom most is: Valami örökre szól és örökre ugyanolyan jó. Keverem az érzést, mert valahol, racionálisan ez birtoklás. Tudod mit? Igazán a szívemmel is birtoklás. Birtokolni akarom az érzést, az önképem, a hitem, s a reményem. Birtokolni, mert ez kell az örökre élettörténethez. A képesség, hogy magamévá tudtam tenni minőségeket, magabiztosan gyakorlom őket, csodásan érzem magamat általuk, s minden nappal azzá válok, akivé eleve-örökké, minden sejtemmel akarok. Az új élet, a pompázó élettörténet, s a reményteli út, ami hozzávezet. Mondhatom, hogy néhol fullasztó nekem? Szorító és küzdelmes. Mert sérül benne az önképem. Egyszerűen nem így képzeltem. A bizonyosság, kicsit sincs velem. Csalfa meg szeleburdi: amikor jön, ott van mindenével, s feledteti az árnyképem. De ő is ott van, sokkal inkább ő a társam, mert a tükörben mindig ott áll mellettem: Jó így neked, velem? Ez az az út, ami a pompázó élettörténethez vezet? Ez az út, vagy maga az élettörténet? A sors bennünk, vajon elégedett? Ez az örökre ugyanolyan jó nekem? Nem fogadhatom el a kevesebbet. Nem mondhatom magamnak, hogy az önképem így oké, ha egyszer nem erre születtem. Teliszívűnek képzeltem és csak igazam lehet. Örökre nekem. Az árnyképem erre figyelmeztet.

Őt akarom, vagy magamat. Őt vagy mást, melyik verziómat? Nem vagyok biztos, pedig tudnom kéne, s ez így tarthatatlan. Amíg nem tudom.. nem próbálhatom meg? Lehetek csak úgy, kíváncsi? Felfedező? Dóra? Lehetne oké az, hogy meglesem a szívemet fizikai valódban..? Elfogadhatom magamat azért, mert csukott szemmel, háttal, a tapasztalás nélkül nem érzem magamat biztosnak? Vajon rámförmedsz majd, ha nevetni akarok veled, s megnézni, miként érzem magamat? Belenézni a tükörbe, megpillantani benne magamat. Így akarom látni magamat mindennap? Baj, hogy ez így rólam szól, magamról, teljes valómban? S, rólad, hisz a szemeimben csodálod a csodádat. Rendben van? Játsszunk inkább, szívvel, szívből. Csintalansággal, mert azt már ismerjük, igazán szeretjük egymásban. A legjobb verzióm úgyis a játszótársad – már kipróbáltam. Őt akarom, magamat. Ezt a verziómat.

A szívből jövő spiritualitás. Az elkerülhetetlen akarás, ami jobbá tesz, ami nem hagy más választást. Az akarok lenni, olyan akarok lenni, tapasztalni akarom, élni akarom. Tiszta a szándékom. A fejlődést választom. Változtatom a világot, változtatom a történetet, magamat változtatom. Felelősséget vállalok. Tiszta a spiritualitásom. Szerinted messzire jöttem? Szerinted megváltoztam? Szerinted máshogy gondolkozom? A szívem kérte, a szívem kényszerített, a szívem intézte el. Mert éreztem mindenemmel. Ebből van a spiritualitásom, az akarásom, a változtatásom. Az erőm. A földöntúli, a hatalmas, a kimeríthetetlen. Persze néha a neveden nevezem a fejlődésemet. Téged figyellek, érted lépek. Azt mondom, hogy miattad van. De tudjuk mindketten: miattam. A hatásom rád, leírhatatlan. Hatalmas. Mert helyetted, magamért csinálom. Egymásért, a közösért, a szívünk által. Akarod? Akard. Kezdd magaddal, s csináld magaddal. Magadért és általad. Tapasztald. S, a végén mondhatod a szíveddel, hogy mindezt miattam. Egymásért, a közösért, a szívünk által.

Gyönyörű vágyak, a lélek leggyönyörűbb terméből. Állsz az ablakában és kitekintesz a világra. Ahogyan nézel, amilyen szépet és meghatót kívánsz, olyat csak ebből hatalmas és mesés csarnokból lehet, amit hiába is nevezel, érzel kicsinek. Azt is tudod, hogy ez egy igazi hely. Néha mersz őszintének lenni. Költőnek, fennköltnek, varázslatosnak lenni. Elismerni, hogy ez igaz-igazként létezik benned, s tényleg, magadat így szereted. Járkálsz más termekben, nézel a különböző ablakokból a világra, de talán ez az a hely.. A változások benned, a növekedés vagy a gyötrőnek tűnő csiszolás lehet, hogy igazából fényes helyről érkezik? Ott születik meg az ötlet, az elgondolás, az a csodás érzelmi lenyomat, amihez sokszor valósággal kínzó út vezet? S, mi állunk a különböző termekben és vélekedünk. Hol így, hol úgy. Még mindig akarjuk azt a mennyeit, ami megszületett egyszer – mert az sehogyan nem múlik el. Szomjazunk rá, keressük, mert egyszer már megtaláltuk odabent. Látni akarjuk kint, tapasztalni, talán megosztani másokkal. Mert bennünk már létezik. Miért oly fontos, hogy megjelenik-e kint? „Mert az az igazi”? Az lenne a valódi? Hisz bennünk már létezik, mi lehetne annál igazibb? Talán azért kell, hogy amikor a különböző termekben sétálunk és szélsőségesen vélekedünk, ne tudjuk elfelejteni a fényes termet, s a csodát, amit életre hívott a szívünkben. A másik termek. Sokszínűek. De talán az az egy.. Az egy igazán igazi hely.