Sok van, végtelen van. Tudom, mert onnan kérem mindenkinek a meseszépet. Magamnak is onnan kéne. Magamnak, miért nem kérek? Rossz a kérdés, ne is kérdezd. Ha fel kell fogni, hogy mit is akar mutatni az élet.. Akkor fogom magam és a fénybe lépek. Látszani fog az összes tátongó seb, mélységes szakadék, halálvidék. És hiányozni fog az illúzióként létező kerekségem. Muszáj ezzel szembenéznem. Igenis feltételekhez kötöm, hogy miként szeretem a lényem.  Ez nem lesz jobb kérem! Magától nem. Nincsenek, nem lehetnek, ne is legyenek. Feltételek. Jöttem, vagyok, leszek – maradok. Szeressem már ezt a teret, ami én vagyok.  Mindegy mi van benne, eddig mivel, s ezután mivel töltöm meg. Gondolatokkal, érzelmekkel, energiával, sötétséggel és fénnyel.  Mindegy legyen, milyen arányokban kavarog bennem. Reggel hogyan keltem fel. Milyen csúcsra értem el, mekkorát zuhantam, s hogyan sétáltam onnan el. Nézlek, az összes fényemmel nézlek. Egyedül maradok a sötéttel. Félek. Várom, hogy nekem add a fényed. Hogy világíts meg. Kérlek.  De nem adod nekem. Neked jó helyen a szíved. Te sosem hagynád egyedül magad, a sötétben. Akkor sem, ha ezáltal elveszítesz. A túlélő benned éles. Az enyém nyaralni ment? Hogy adhatom mindenem neked, az életem árán, mit sem törődve az igényeimmel? Hogyan lehetek ennyire felelőtlen? Miért hiszem, hogy a fényem véges? Magamnak, onnan a végtelenből, miért nem kérek? Adtam neked, az összeset és többet. Nem tűnt fel, hogy sosem fogy el. Hisz onnan kértem, ahol nekem is van bőven. De magamnak, nem kértem. Kívülről, tőled kell. Elvonási tünetek. Remegés. Kényszer. A halál is meglátogat, ha kell. Ébredjek fel. Ez nem üzlet. Nincs cserebere. Nem ugyanazt adjuk egymásnak, nem méricskéljük, nincsenek, nem létezhetnek feltételek. Fény kell. Belőlem. Nekem. Neked. Mindenkinek. Legalább annyi, amennyi sötétem bársonyként terül el. Belül, mélyen, s kint, a messzeségben. Fény kell. Belőlem. Nekem. Neked.  Nincs kevés, nincs sok. Annyi van, amennyit kérek. Azt is én mondom meg: Mennyi kell?

Függővé válni tőled. Amikor megvonod magad, s tőlem minden figyelmed. Meséled, hogy neked: Teher jelen lenni. Teher világmindenségnek lenni. Értsd meg szerelem. Félelmetes a függőségedet látni. Neked ragyogni. Magamat sem tudom összetartani. Hogyan akarsz rám támaszkodni? Nem bírom el a szerelmed, nem bírom el a vágyaid, nem bírom el a reményed. Nem jövök, értsd meg. Nem érkezem meg. Hozzád, NEM! Ha nem halnál meg nélkülem, ha egész jól lennél akármi is legyen.. Könnyebb volna nekem. Nem roppanna össze a mellkasom, nem emésztene fel a szorongás, hogy az életeddel játszom. Nem kéne távol maradnom. Égethetnélek a melegségben, hisz tudnám, csak nagyobb tűzre lobbannál tőlem. A jeged, nem lenne áthatolhatatlan, egészen idegen szféra a létezésben. Amit nem ismerek, ami veszélyes vidék nekem, ahova a lábam be sem tehetem. Értsd meg. Akarlak, szeretlek, nézlek. Mikor jöhetek már közelebb? Semmi nem függ tőlem. Az életed főleg nem. Hogyan éljek nélküled? – kérded. Ahogyan eddig, szerelem. – felelem. Bízzál ebben. Bízom benned. Szeretlek.

A kérdés pedig, hogy magam mellett döntsek vagy melletted? Nem. A kérdésem nem ez. Nem lehet ez. Ne legyen ez! Bármit kérdezhetek. Bármire választ kapok. Pontosan arra kapok választ, amire a kérdésem vonatkozik. A kérdésem meghatároz. Bármit kérdezhetek. Léteznek a válaszok. Addig gyakorlok.. Míg kérdezni, megtanulok. Létezik a valóságunk. Létezik legalább egy olyan verzió, ami működőképes, elég szép, szerethető és mámoros. Egy ilyen, biztosan van. Hol van? Milyen az? Ha legalább egy van, biztosan több is van. Az eggyel jobb, a még jobb, az annál is jobb. Gondolatról gondolatra, érzésről érzésre képzelem el, a szívemmel. Elég azt az egyet megtalálni, ami már elég jó. Hitet adjon a többre, megengedje, hogy felolvadjon a szívem. Segítsen fókuszálni, a kihívásaim megugrani, az összes hegyem megmozdítani. Olyan tiszta dolog ez. Hogy lehet, hogy ennyi akadály van előtte? Ne ezt kérdezzem, ne is akarjam a magyarázatot. Nem fontos. Nem sikerült, elsőre. Szívem minden vágyát teljesíteni. A tökéleteset hagyni megnyilvánulni. Csak létezni, s megcsodálni. Nem sikerült.. De nem is a tökéleteset akartam. Csak egyetlen jó verziót kívántam. Az álmodást abba, miért hagytam? Sok kérdésre, felesleges a válasz. Érdemes megfelelő kérdésekre találni. Nem a tökéletes kérdésre várni, hanem gyakorolni. Újra meg újra kérdezni, az egyre jobb és jobb válaszokban fürdőzni. Végtelenül kíváncsinak lenni. A kérdés pedig: … ? Olyan lesz a válasz.

Hogyan szeressem magam jobban? Szeretlek, csak ne lennél olyan, amilyen vagy. Szeretlek, viszont az egész világ ellenünk van. Szeretlek, de.. és a szívem beleszakad. Hogyan szeresselek jobban? Nem tudom elképzelni. A világot, amiben minden rendben van. Mindannyiunk vágya összhangban. Majd ha láttam a gyakorlatban! Ültem asztaloknál, mondtam szavakat, magamnak és mindenki másnak bebizonyítottam.. Láttam kisimult arcokat, békét kötött konfliktusokat, átvészelt időszakokat. Megtapasztaltam, ahogyan a lehetetlen is könnyen jár, s kél, a legigazabb valóságban. Elfáradtam. Ebben a bizonyításban, előre tapasztalásban, önmagam sanyargatásában. Az összes teherben és felelősségben, amit magamra aggattam. Akad társam, ebben a világban. Minden kihívásban. Az összes csodában. Szeretem magamat. Bízom magamban. Ismerem a valóságunkat. Ezzel akarom sokkal jobban szeretni magunkat. Mindannyiunk vágya összhangban.

Folyamatosan egymást választani. Ez valós. Egymásért lenni. Ez igaz. Nem tetszett, amilyenné váltam. Féltem, hogy aki lenni szeretnék, az veled nem összeegyeztethető. Veled boldogabb voltam, akkor is, ha időről időre elborzadtam. A szerelmet válasszam? Magamról, bizonyos részeimről, lemaradtam. Magamat válasszam? Miért gondolom, hogy veled ezek a részeim, semmiképp nem lehetnek párban? Az érdekel a legjobban, hogy milyen vagyok veled, s egyszerre magammal, a legcsodálatosabb formában. A legjavában. Folyamatosan egymást választani. Ez valós. Egymásért lenni. Ez igaz: Remélem, hogy ezúttal is egymás mellett kötünk ki. Egymást választjuk anélkül, hogy feladnánk saját magunkat. Megtaláljuk a közös valóságunkat.

Furcsa dolog a csoda. Mintha soha nem is vágyná, senki, igazán, soha. Hangzatosan, büszkén, persze. A valóságban? Nem tudják mi az: a csoda. A csoda, a szívemnek kedves. Amit megölelek az összes sejtemmel, magamévá teszem, a lényemhez tartozóvá és bearanyozom vele az életem. Engedem, hogy az legyen nekem, akinek lennie kell. Csoda. És csodálom érte, szeretem, bátorítom, viszem. Létezik a csoda. Magányból palota. Míg a hétköznapok mocska be nem fogja. Ott van, már-már eltiporva. Legyél ilyen, legyél olyan. Ne maradj csoda. Nem lehetek veled, csoda. Minek vagyok földi csillag? Néha, pillanatokra elkapnak. Szikra vagyok, a tűzről pattant. Csodálnak és látnak. Emlékeznek, s a szívükbe zárnak. Majd elhagynak. Hosszútávra, miért nem maradhatok útitársnak? A tűz vagyok, az újra meg újra lángoló. A tekintetet magával ragadó. Az egész életet végig kísérő. Mindent bearanyozó. Mégis elhittem, hogy semmi bennem, még csak nem is különleges. Hisz elfordultak tőlem. Hisz megszoktak. Hisz kicsit sem láttak. Meguntak. Eldobtak. Három napig tart? Lemaradni rólam. Hogyan lehet egyáltalán lemaradni rólam?! Az összes szavam inni, a végtelen hajam megmosolyogni. A nevetésemben úszni, a ragyogásom látni. Bájom, szenvedélyem vágyni. Az aurám ölelni. Körülöttem, velem, általam boldogulni. A démon mondja bennem, aki nem evilági. Az a csoda bennem, amit még én magam is megkérdőjeleztem. Meg lehet őt szokni? Be lehet vele telni? Hétköznapinak csúfolni? Elfeledni. Elcserélni. Elfecsérelni. Szabad a belső fényét kioltani? Szabad hagyni, kialudni? Önmagáról, teljesen megfeledkezni. A csodák, nem így szoktak élni. Démonnak, tényleg kell születni. Magunkhoz, ajánlatos méltóvá válni. Kiscsillagnak, nagycsillagnak, galaxisnak, világegyetemnek lenni. Fényként élni.