Földi csillag

Furcsa dolog a csoda. Mintha soha nem is vágyná, senki, igazán, soha.

Hangzatosan, büszkén, persze. A valóságban?

Nem tudják mi az: a csoda.

A csoda, a szívemnek kedves. Amit megölelek az összes sejtemmel, magamévá teszem, a lényemhez tartozóvá és bearanyozom vele az életem. Engedem, hogy az legyen nekem, akinek lennie kell. Csoda. És csodálom érte, szeretem, bátorítom, viszem.

Létezik a csoda. Magányból palota. Míg a hétköznapok mocska be nem fogja.

Ott van, már-már eltiporva.

Legyél ilyen, legyél olyan. Ne maradj csoda. Nem lehetek veled, csoda.

Minek vagyok földi csillag?

Néha, pillanatokra elkapnak. Szikra vagyok, a tűzről pattant. Csodálnak és látnak. Emlékeznek, s a szívükbe zárnak. Majd elhagynak. Hosszútávra, miért nem maradhatok útitársnak?

A tűz vagyok, az újra meg újra lángoló. A tekintetet magával ragadó. Az egész életet végig kísérő. Mindent bearanyozó.

Mégis elhittem, hogy semmi bennem, még csak nem is különleges. Hisz elfordultak tőlem. Hisz megszoktak. Hisz kicsit sem láttak. Meguntak. Eldobtak. Három napig tart?

Lemaradni rólam. Hogyan lehet egyáltalán lemaradni rólam?!

Az összes szavam inni, a végtelen hajam megmosolyogni. A nevetésemben úszni, a ragyogásom látni. Bájom, szenvedélyem vágyni. Az aurám ölelni. Körülöttem, velem, általam boldogulni.

A démon mondja bennem, aki nem evilági.

Az a csoda bennem, amit még én magam is megkérdőjeleztem.

Meg lehet őt szokni? Be lehet vele telni? Hétköznapinak csúfolni?

Elfeledni. Elcserélni. Elfecsérelni.

Szabad a belső fényét kioltani? Szabad hagyni, kialudni?

Önmagáról, teljesen megfeledkezni.

A csodák, nem így szoktak élni.

Démonnak, tényleg kell születni.

Magunkhoz, ajánlatos méltóvá válni.

Kiscsillagnak, nagycsillagnak, galaxisnak, világegyetemnek lenni.

Fényként élni.