Bárcsak ne hittem volna az utolsó pillanatig, hogy fogni fogod a kezem közben. Hogy odaöleled azt a kínkeservest. Hogy többé nem játszol nélkülem ezen a gyönyörű földi játszótéren. Bárcsak ne haltam volna egy kicsit meg. De hiszen éppen csak túléltem. Hogyan is történhetett volna velem több minden? Pedig hittem, hogy nem hagy sokáig kibillenve az élet.
Idejövünk! Itt vonzunk és taszítunk, itt sírunk és mosolygunk, itt játszuk el a drámánkat, amelybe mindketten szerelmesek vagyunk. Amiért élni és halni is képesek vagyunk. Ez a mi játékunk. Válaszolj. Jössz játszani velem?
Már nem szeretném, hogy kitűntetett helyed legyen, már nem te vagy az az egy. Az az egy lettél, akire a többiekkel együtt emlékezni szeretnék, akiknek engedem, hogy kicsit is meghatározzanak. Együtt. Idővel kisebb és kisebb lettél, egy régi szép történet csupán, amit egy szép napon majd lehet, hogy el szeretnék mesélni. Csak ezért emlékszem még.
Egészen jók ezek a félelem-érvek, szinte teljesen meggyőztek. Már csak azért is, mert amikor nem szeretek, akkor nem is félek. Mindent, vagy semmit, erről kell döntenem – gondolja az ember. Bátorság, mi fán teremsz?
