Sorskérdés

A kérdés pedig, hogy magam mellett döntsek vagy melletted? Nem. A kérdésem nem ez. Nem lehet ez. Ne legyen ez! Bármit kérdezhetek. Bármire választ kapok. Pontosan arra kapok választ, amire a kérdésem vonatkozik. A kérdésem meghatároz. Bármit kérdezhetek. Léteznek a válaszok. Addig gyakorlok.. Míg kérdezni, megtanulok. Létezik a valóságunk. Létezik legalább egy olyan verzió, ami működőképes, elég szép, szerethető és mámoros. Egy ilyen, biztosan van. Hol van? Milyen az? Ha legalább egy van, biztosan több is van. Az eggyel jobb, a még jobb, az annál is jobb. Gondolatról gondolatra, érzésről érzésre képzelem el, a szívemmel. Elég azt az egyet megtalálni, ami már elég jó. Hitet adjon a többre, megengedje, hogy felolvadjon a szívem. Segítsen fókuszálni, a kihívásaim megugrani, az összes hegyem megmozdítani. Olyan tiszta dolog ez. Hogy lehet, hogy ennyi akadály van előtte? Ne ezt kérdezzem, ne is akarjam a magyarázatot. Nem fontos. Nem sikerült, elsőre. Szívem minden vágyát teljesíteni. A tökéleteset hagyni megnyilvánulni. Csak létezni, s megcsodálni. Nem sikerült.. De nem is a tökéleteset akartam. Csak egyetlen jó verziót kívántam. Az álmodást abba, miért hagytam? Sok kérdésre, felesleges a válasz. Érdemes megfelelő kérdésekre találni. Nem a tökéletes kérdésre várni, hanem gyakorolni. Újra meg újra kérdezni, az egyre jobb és jobb válaszokban fürdőzni. Végtelenül kíváncsinak lenni. A kérdés pedig: … ? Olyan lesz a válasz.

Hogyan szeressem magam jobban? Szeretlek, csak ne lennél olyan, amilyen vagy. Szeretlek, viszont az egész világ ellenünk van. Szeretlek, de.. és a szívem beleszakad. Hogyan szeresselek jobban? Nem tudom elképzelni. A világot, amiben minden rendben van. Mindannyiunk vágya összhangban. Majd ha láttam a gyakorlatban! Ültem asztaloknál, mondtam szavakat, magamnak és mindenki másnak bebizonyítottam.. Láttam kisimult arcokat, békét kötött konfliktusokat, átvészelt időszakokat. Megtapasztaltam, ahogyan a lehetetlen is könnyen jár, s kél, a legigazabb valóságban. Elfáradtam. Ebben a bizonyításban, előre tapasztalásban, önmagam sanyargatásában. Az összes teherben és felelősségben, amit magamra aggattam. Akad társam, ebben a világban. Minden kihívásban. Az összes csodában. Szeretem magamat. Bízom magamban. Ismerem a valóságunkat. Ezzel akarom sokkal jobban szeretni magunkat. Mindannyiunk vágya összhangban.

Folyamatosan egymást választani. Ez valós. Egymásért lenni. Ez igaz. Nem tetszett, amilyenné váltam. Féltem, hogy aki lenni szeretnék, az veled nem összeegyeztethető. Veled boldogabb voltam, akkor is, ha időről időre elborzadtam. A szerelmet válasszam? Magamról, bizonyos részeimről, lemaradtam. Magamat válasszam? Miért gondolom, hogy veled ezek a részeim, semmiképp nem lehetnek párban? Az érdekel a legjobban, hogy milyen vagyok veled, s egyszerre magammal, a legcsodálatosabb formában. A legjavában. Folyamatosan egymást választani. Ez valós. Egymásért lenni. Ez igaz: Remélem, hogy ezúttal is egymás mellett kötünk ki. Egymást választjuk anélkül, hogy feladnánk saját magunkat. Megtaláljuk a közös valóságunkat.

Furcsa dolog a csoda. Mintha soha nem is vágyná, senki, igazán, soha. Hangzatosan, büszkén, persze. A valóságban? Nem tudják mi az: a csoda. A csoda, a szívemnek kedves. Amit megölelek az összes sejtemmel, magamévá teszem, a lényemhez tartozóvá és bearanyozom vele az életem. Engedem, hogy az legyen nekem, akinek lennie kell. Csoda. És csodálom érte, szeretem, bátorítom, viszem. Létezik a csoda. Magányból palota. Míg a hétköznapok mocska be nem fogja. Ott van, már-már eltiporva. Legyél ilyen, legyél olyan. Ne maradj csoda. Nem lehetek veled, csoda. Minek vagyok földi csillag? Néha, pillanatokra elkapnak. Szikra vagyok, a tűzről pattant. Csodálnak és látnak. Emlékeznek, s a szívükbe zárnak. Majd elhagynak. Hosszútávra, miért nem maradhatok útitársnak? A tűz vagyok, az újra meg újra lángoló. A tekintetet magával ragadó. Az egész életet végig kísérő. Mindent bearanyozó. Mégis elhittem, hogy semmi bennem, még csak nem is különleges. Hisz elfordultak tőlem. Hisz megszoktak. Hisz kicsit sem láttak. Meguntak. Eldobtak. Három napig tart? Lemaradni rólam. Hogyan lehet egyáltalán lemaradni rólam?! Az összes szavam inni, a végtelen hajam megmosolyogni. A nevetésemben úszni, a ragyogásom látni. Bájom, szenvedélyem vágyni. Az aurám ölelni. Körülöttem, velem, általam boldogulni. A démon mondja bennem, aki nem evilági. Az a csoda bennem, amit még én magam is megkérdőjeleztem. Meg lehet őt szokni? Be lehet vele telni? Hétköznapinak csúfolni? Elfeledni. Elcserélni. Elfecsérelni. Szabad a belső fényét kioltani? Szabad hagyni, kialudni? Önmagáról, teljesen megfeledkezni. A csodák, nem így szoktak élni. Démonnak, tényleg kell születni. Magunkhoz, ajánlatos méltóvá válni. Kiscsillagnak, nagycsillagnak, galaxisnak, világegyetemnek lenni. Fényként élni.

Nem a szép indokaidért, a soha végig sem gondolt mondandódért. Az át nem látott lényegért, a meg nem értett történésekért. Az üveges tekintetért vagy a mélységes elveszettségért. Nem azért, mert neked sikerült, s én maga vagyok a kudarc. Ébredtem, mert a legkedvesebb szerepeink helyett egészen más került színpadra. Nehéz voltál, amikor utálatos álruhákat öltöttél magadra. Meg sem értve, tetted a dolgodat. Nem akartam, a magamét eljátszani.. Rémálomban ragadtam. Időről időre megpillantva a húrokat, maradtam ugyanaz. Megtetted, a magadét, az új és megszokott szerepeimért. Véletlenül se változzak. Kicsit sem tudatos, a meseszép. Marionett. A legszebb, akit valaha láttam. Párja vagyok, a tehetetlen, s az örökké néma. Rángattalak, s rángattál, hogy megpendítsük a húrjainkat. Disszonáns hang. Én kérlek erre? Te kérsz erre? Valami mindkettőnket rángat. Amolyan vándor vagy. Voltál. Nekem az voltál. Akinek teher a főszerep, aki mindenképp koldusnak született. A pisze orránál tovább nem látó, a saját lábában megbotló. Ennek láttalak. Akit távolról, sohasem közelről, még csak megérinteni sem szabad. Belőlem nem íródott főszerep, hogy az utadba simuljak. Sokkal inkább messzire, messzire taszítsalak. S, miért nem szerettem a vándormadarat? Miért nem szerettem magam, aki ugyanolyan szabad? Hogy lehettél volna szívem választottja, amikor egyszerre vagy kitaszítottja? Elfogadni magamat. Mások kezéből, a múltból, az összes mentális térből, kitépni a zsinórjaimat. Ne rángassanak.. Hadd legyek szabad! Szaladni, a kedvenc színpadomra fel. Az ölelésedben veszni el. Csodálni a szabadságodat. Megismerni, benned milyen: a szabad akarat.

Arra is, amire nem kéne. Az összes keservesre. Emlékszem, hogy folytatni akartam az életet. Nem is volt más választásom. Nem gondoltam, hogy lehetne. Magamért, nem álltam meg. Csak mentem előre – így, ahogy mesélem. Mert a nap újra felkelt. Nem az én utam. Mégis az lett. Éltem, mert kell. A válaszokért dolgozni kell. Nem adják magukat könnyen. A hozzájuk tartozó kérdések pedig, nehezek. Mi ez, ha nem súlyos mellkasteher, igazi vasmacska a tudatalatti tengerben? Nem az én válaszaim, nem a mi válaszaink.. felelni viszont kell. Amikor ordít benned a nyugtalan fenevad. A bárcsak! Még el sem kezdődött és máris ilyen lett az életem. Hol dönthettem én arról, hogy milyen legyen? Melyik következménynek vagyok én valaha is, igazán oka? Hogy bírjam el, amit kicsit sem önkéntesen vállaltam magamra? Nem az én utam. Mégis az lett. Mégis járom. Mégis felnőttem miatta. Mégis emlékszem magamra.