Sorskérdés

Mi lenne, ha.. Sokkal inkább amikor. Amikor ez megváltozik, mert bizonyosan meg fog, akkor emlékszem majd magamra és a vágyaimra. A változáshoz ugyanis, én magam is hozzájárultam. De amíg hiszem, hogy mindez kőbe van vésve, amíg én magam kérem az életet, hogy maradjon minden a régiben, s ugyanolyan.. Addig, ha beleszakad is a világ, nem változhat meg. Külcsínben, szereplőkben, szituációkban, talán. Belső lényegben, érzésben, rezgésben, kicsit sem. Mert nem engedem, s nem is kérem erre. Igazán sosem. Mondom szavakkal, könnyed elképzelésekkel, de nem teszem bele magamat. Rendesen sosem. Eleve sem tettem, mert nem volt szabad. Mert féltem, mert szorított – elképzelhetetlen volt. Mégis az életembe hívtam. Csak azt feledtem el, milyen a szorítás hiányában. Idomultam, tűrtem, hiába vagyok a végzet asszonya. Nem is a helyzettel kell pörölnöm, csakis magammal: Végzet, tűz, amazon, ébredj! Mondd meg, mi kell. Parancsolj, rendelkezz, képzelj! Azt, ami igazán, korlátok nélkül kell. Ugyanis hosszú a sor, ami arról szól: hogyan és miként nem elégséges. Legyen hosszabb a sor, ami arról szól: így és ez kell, azzal a plusszal, amit szavakba önteni nem szükséges. Ha valaki, én aztán tényleg tudom, mi kell. Ismerem, milyen a szorítás nélküli hely. Magam vagyok a fantázia, magam vagyok az örök virág, magam vagyok az eredet, amelyben megszületik a csoda. És amikor megszületik a csoda, emlékszem majd az amazonra.

Adj még egy esélyt. Tényleg tőled kérem ezt? Magamtól. Lelkem, adj esélyt, engedj magam lenni. Adjunk neki esélyt, hogy reagálhasson ránk, megismerhessen minket, méltó legyen hozzánk. Amíg rejtjük magunkat, amíg igazodunk, amíg elképzeljük és megtestesítjük a vélt szerepvállalásunkat, addig sosem láthat meg minket. Adj még egy esélyt. Engedd megpróbálni. Akarj meglátni. Ezúttal az leszek, aki vagyok. Az, aki elhiszi, hogy elég jó. Kitaláció nélkül, a szűntelen megfelelés nélkül, a feleslegesen felvett viselkedési formák nélkül. Így is, úgy is, annyira elég.. annyival több, annyival jobb, annyira önvaló. Már vagyok. Adj esélyt, hogy meglássalak. Mutasd, ki vagy. Az legyél, aki igazán, ott belül tényleg vagy. Vajon azért sétálunk el egymás mellett, mert mindig magunkra aggatjuk a kitalált, ideális verzióinkat? Ők nem láthatják egymást, nem érnek össze, nincs bennük egymásratalálás vagy megnyugvás. Milyen érzés a tekinteted a bőrömön, amikor elfogad? Milyen érzés, amikor azt mutatom, azt látod, s azt fogadod el, ami tényleg bennem van? A természetem, a természeted. Tudod milyen a vadregényem? Csak adj esélyt, hogy nőhessek, hogy körbeöleljelek. Adj esélyt, hogy vadásszak, hogy táncoljak, hogy doboljak, hogy csókoljak. Adj esélyt, hogy virágozzam. Hozzád beszélek, lelkem. Mutasd ki vagy. Mutasd neki, a világnak. Adj esélyt, hogy rád és ránk találjanak. Te pedig.. Akarsz? Végy példát. Legyél az, az olyan, az ösztön. Csodálkozz rá, hogy természetedből fakadóan találkozol velem az úton. Tarzan. Lepődj meg, hogy tetszik, hogy inspirál, hogy jó érzés ott belül az önfelvállalás. Adj esélyt magadnak! Még egyet, s az összeset.

Gyönyörű vágyak, a lélek leggyönyörűbb terméből. Állsz az ablakában és kitekintesz a világra. Ahogyan nézel, amilyen szépet és meghatót kívánsz, olyat csak ebből hatalmas és mesés csarnokból lehet, amit hiába is nevezel, érzel kicsinek. Azt is tudod, hogy ez egy igazi hely. Néha mersz őszintének lenni. Költőnek, fennköltnek, varázslatosnak lenni. Elismerni, hogy ez igaz-igazként létezik benned, s tényleg, magadat így szereted. Járkálsz más termekben, nézel a különböző ablakokból a világra, de talán ez az a hely.. A változások benned, a növekedés vagy a gyötrőnek tűnő csiszolás lehet, hogy igazából fényes helyről érkezik? Ott születik meg az ötlet, az elgondolás, az a csodás érzelmi lenyomat, amihez sokszor valósággal kínzó út vezet? S, mi állunk a különböző termekben és vélekedünk. Hol így, hol úgy. Még mindig akarjuk azt a mennyeit, ami megszületett egyszer – mert az sehogyan nem múlik el. Szomjazunk rá, keressük, mert egyszer már megtaláltuk odabent. Látni akarjuk kint, tapasztalni, talán megosztani másokkal. Mert bennünk már létezik. Miért oly fontos, hogy megjelenik-e kint? „Mert az az igazi”? Az lenne a valódi? Hisz bennünk már létezik, mi lehetne annál igazibb? Talán azért kell, hogy amikor a különböző termekben sétálunk és szélsőségesen vélekedünk, ne tudjuk elfelejteni a fényes termet, s a csodát, amit életre hívott a szívünkben. A másik termek. Sokszínűek. De talán az az egy.. Az egy igazán igazi hely.

Eggyé válni akarok. Megsemmisülni, vagy másként mondva: a mindenségbe olvadni. Kiválasztom erre a szívemmel azonosat, mert megismerem messzi földről. Az élet kanyargós útjain sem veszítem szem elől, hiszen téren és időn át is hallom a dobbanásait. Rezgésük földöntúli. Eggyé válni akar. Velem, s velünk. Hallod ezt szívem? A szívét, s ahogyan vele beszélget. Emlékeznek ránk. Ketten ők, s az egységük jönnek értünk, kettőnkért. Hallod ezt szívem? Minden dobbanásod, útjelző. Nekik útjelző. Az ütemünk, ami oly páratlannak tűnhetett, ami oly rég és eleve van hangolva az övékre, szinkronba lendülhet. Talán hiszed, hogy éltető érzés ez. Ugye szívem? Hívószó, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, s egyszerűen nem is érdemes. De pusztító, lezáró, végzetes érzés is ez. Mert kört zár, befejez. S, amikor kész, akkor bizony vége. Ez lehet félelmetes. Minek is mondom.. ismered jól, az érzéseket. Ugye szívem? Tudod azt is, hogy beteljesülni mivel jár. Miért kezdtél erre vágyni, mit jelent az Egy, s abban hol van a különállóság elvesztése. Befejeződik a történet. Amikor kezdődött, amikor szerződtünk, amikor a maskaráinkat próbáltuk, s az izgatottság, kalandvágy, sőt, maga a tapasztalás volt bennünk az elhívás – talán nem is sejtettük, mennyire vágyunk majd a végére. Legyen vége. Oda akarunk érni, azzá akarunk lenni. Kerüljön bármibe. Olyan történetet akartunk, amit szenvedéllyel, ízesen és ezernyi kifürkészhetetlen szálon lehet vezetni, majd elégedett beteljesüléssel, könnyes szemmel, immár egyként lehet mesélni. A megsemmisülés pillanata előtt mondani: megvagy. Végre megvagy! És tényleg megvagy. Ez az a finálé.. legalábbis valami olyasmi. Az ölelés, amiből többet nem kászálódunk ki. Most legyünk így, vagy ezer, időben nem is mérhető „évig”, mert nem vágyunk másik történetre. Maradjunk megsemmisülve, együtt a mindenségben. A hol volt, hol nem voltnak, így van vége.

A kis történet a szívünk csücskében megmutatkozik a világ minden részében. Ezért többről szól, mint gondolnánk. Jóval többről. Az életről, meg arról, ahogyan éljük azt. Elvről, értékről, világrendről szól, a szabályokról és határokról. A lényünkről, mely új formákat keres a tapasztalásra. Itt vagyunk benne, a világban, s a történetben egyszerre, mégis tagadjuk magunkat érte. Mi ez, ha nem téveszme? Itt vagyok benne, s nem találom a formát, amelyben lényem tényleg létezhetne. Félek tőle. Úgy érzem, lehetetlen, máskor pedig, hogy nagyon is lehetséges. Ide-oda rángatnak az érzések, félelmek és elfáradt meggyőződések. Új világra szültek, de még mindig a régi munkál bennem. Keresem, kutatom az igaz-igaz létet, aztán sorra eltévedek. Félek. Lebeszélem magamat, az érveim köddé lesznek, csak a puritán érzés marad meg. De az, lüktet. Képviselnem kell, működtetni, kinyitni vele a teret. De érzem, teher. Amikor félek, a súlyát nem bírom el. Kudarcom sejlik benne, az arconcsapás, hogy nem vagyok méltó a lényemre. Sosem lépem meg, sosem élem meg, csak maradok a könnyekre. Gördülnek, generációkon át siratják a lehetőséget. Az értéket, az elhívást és küldetést, amiért lépni kell. Érdemes. A születő energia, ami robbanásra kész, bent marad. A megfogalmazott döntés, ami szerint nem éljük az életünket. Az újra és újra kipattantó szikra, ami nem lobbanhat tűzre, s így a parázs bölcsességéhez sem juthatunk el. Pedig kitartóan pattog bennünk az isteni, hogy vegyük észre. Utakat nyit, ösvényeket, elágazásokat, hogy lépjünk végre. Haladjunk afelé, a szívünket is adjuk érte. Hogy cselekedsz? Mit kezdesz a szíved csücskével? Mi lesz a történettel? A világot benned csitítod, vagy megtanulsz élni véle?

Vannak határvonalak, a vonalak mentén kövek. Mérföldek. Valamelyikhez futva rohansz, egy másikhoz szinte lassúznod kell. Van, amelyik hív, egy másik sokkal inkább taszít. De időről időre – óhatatlan – megpillantod őket. Nézel: határ, vonal, kövek. Ezek szerint éppen lépek. Át valamin, fel valamire, túl ezen, keresztül azon. Innen el, oda. Jelentősége van. Akkor is, ha kavics, akkor is, ha szikla. Ha nincs kerítés, ha égig érő fal van. Széles a vonal vagy éppen cérna. Jöttél, s mész majd. A pillanatod emlékké, szellővé, csenddé válik majd. De amíg itt van: elmesélnéd neki? Mielőtt lépnél, s megpillantanád a következőt: megmártózni, szétnézni, benntartani a levegőt. Mesélni a hozzá vezető utat.