Egy otthon, ami sosem volt biztos – és a hatások, amik tíz plusz éven át harsognak az élet csarnokában. Különböző formában, különböző arcokban, de visszaköszön ugyanaz az érzés: “Nincs otthonom. Nincs biztonság, nincs kényelem, nincs stabilitás.”
Az alábbi Théta Történet – az eredeti történet, szereplők, érzések és meggyőződések mindenkori intimitását tiszteletben tartva, a teljesség igénye nélkül – a valódi otthonnal kapcsolatos hiányérzetet, egy traumából visszamaradt meggyőződéseket és az így kialakult korlátos élet egy szeletét mutatja be.
Pedig egy válás, a szülők különköltözése, az egészen békés és felnőtt, civilizált vagyonmegosztás nem tűnik akkora katasztrófának. De a folytonos beszélgetés és bizonytalanság arról, hogy maradunk vagy megyünk, lesz-e költözés, hátrahagyjuk-e az otthont, amit addig ismertünk.. Állandóan ugyanaz a téma az asztalon, mintha nem lenne súlya, mintha nem múlana túl sok – vagy éppen minden – rajta. Mi ennek az eredménye?
Egy mozdulni nem akaró felnőtt. Egy bárhova – akár szégyenletesen kicsi valóságba is! – gyökeret verő felnőtt. A kevesebbel beérő felnőtt, a biztosat túlértékelő felnőtt, a lépni-nem-merő felnőtt, a valójában rettegő, soha-sincs-biztonságban felnőtt. Hogy néz ki ez a gyakorlatban?
“Muszáj volt egy önálló lakás, amiben függetlenül lehet élni: mindenkitől és mindentől elszeparálva, hisz így nem tud beleszólni senki más a lakhatásba. Nem dönthet senki a fejünk felett, a beleszólásunk nélkül. Soha többé nem kell a kiszolgáltatottság, reménytelenség, cselekvésképtelenség érzése.”
„Igen. De így nehéz együttélni másokkal”
Így nehéz megengedni a közeledést, a közösséget, az igazi gondoskodást és törődést. Szinte lehetetlen igen-t mondani egy másik valóságra. Nehéz elfogadni a saját otthont, ami másokkal közös és tényleg hazavár.
“Hiába a több évnyi tapasztalat arról, hogy biztonság van, hogy rendben vagyunk, senki nem dönthet felettünk. A félelem megmarad. A ragaszkodás, a sehova-sem-mozdulok érzés, az inkább maradok, csak nehogy rossz legyen. A minden változásba beletörök érzés, darabokban jutok el A-ból B-be megtapasztalás.. Feszülten élem meg a változást. Bármilyen változást. Hiába én akartam, hiába én magam indítottam el.”
Egész gyerekkorban és fiatalkorban arra vágyni, hogy saját otthonunk legyen. Érthető. Keveredik ebben a vágyban a függetlenség és a szeparáció erős igénye. Ellentétes vágyként pedig ott van a melegséggel átitatott, valódi otthonérzés is, amiben van közösség, s szinte nem is létezik az egyedüllét.
Arra vágyni, hogy egy olyan biztos helyünk legyen, amire csak és kizárólag nekünk van hatásunk. Nem biztos, hogy ez megfelelő vagy célravezető vágy. Hiába is érződik a fájdalmas, múltbéli nézőpontból ez egy reményadó, logikusan is érthető, nagyon is jogos vágynak.
“Könnybe lábad a szemem a mai napig, ha két mondatnál többet beszélek erről. Ezért inkább nem is beszélek. Elmúlt. Felnőttem. Nincs a valóságomban, effektíve. Mégis ott van, a fene egye meg.
Emlékszem, gyűlöltem ezt a helyzetet. Utáltam cselekvőképtelennek érezni magamat, utáltam, hogy döntenek felettem, utáltam, hogy nem számítanak az igényeim, hogy még csak véleményem sem lehet. Érzéseim se lehetnek. Maradjak csöndben.
Próbáltam mondani, mindenemmel próbáltam mondani, hogy nekem ez nem jó. Akartam kérni, hogy vegyék figyelembe az igényeimet. Jelen voltam magamnak, de nem számított egy kicsit sem. Megtörtént a rossz, megtörtént minden és én beletörtem.”
“Undorral az arcomon, a teljes taszítottság érzésével, a kétségbeesés és reménytelenség fűszerével csináltam végig. Közben látszott rajtam az egész, pedig mit sem tudtak a viharról bennem. Kritizálták minden érzésemet. Egyszerűen nem léteztem. Egy következő csomag voltam, amit arrébb lehetett tenni. Probléma, mert tudtam beszélni. A jajveszékelésemet nem-kívánatosnak volt szokás hívni.
Egyszerre kezeltek felnőttként, mint akinek mindezt meg kellene tudni érteni. És egyszerre kezeltek gyerekként, mint akinek semmilyen beleszólása, véleménye, érzése nem lehet. Gyűlöltek azért, amiért nem csinálom könnyen. Bántottak, amiért nehéz – mert nekik is nehéz volt és én csak még nehezebbé tettem. A gyermeket bennem elhagyták és a felnőtt bennem megkeményedett azzal a meggyőződéssel, hogy: lesz ez még másképpen.
Az első adandó alkalommal léptem. Minden lehetőséget megragadva mentem. Külön legyek, függetlenedve, senki még csak hozzám se érjen. Olyan otthonom lesz, amibe senki nem szólhat bele. Még a küszöböt sem lépheti át akárki. Olyan otthonom lesz.”
Ez az otthon sokkal inkább volt erőd, sőt, igazi vár. Jégből volt, természetesen. Egy reakció volt mindarra az elszenvedett figyelembe nem vételre, ami megsértette a lelkünket. Nem feltétlenül volt helyes vagy boldogságot ígérő. De traumaválasznak azért igencsak megfelelő.
“Majd én figyelembe veszem magam.”
“Stabil otthonom lesz és ragaszkodni fogok hozzá.”
Vajon felnőttként, a vágy teljesülésével, maradéktalanul, sziporkázóan boldogok leszünk? Minket szolgál majd a jelenben? Erre vágyunk egyáltalán? Most, hogy már tudjuk: milyen a teljes szeparáltság, az egyedül viszem a hátamon a világot, a nem kérek segítséget és a senki ne szóljon bele – a világ összes felelőssége és ellenőrzése minket terhel.
Most, hogy mindezt túlontúl ismerjük, mit kérünk igazán? Ha mondhatnánk a vágyunk, mire vágynánk?
És megszólal a vágy:
„Tehetősek legyünk – természetesen a bőség formájában, de sokkal inkább a valódi cselekvőképesség terén. Dönthessünk. Legyen beleszólásunk. Az igényeink számítsanak. Úgy legyen, ahogy szeretnénk.”
Beleszólhat ebbe más? Van figyelmünk mások igényére? Lehetnek közös vágyaink? Lehet könnyű? Lehet csodálatos? Kicsit kaotikus? Meleg, szerethető, színes?
„Elhiszem, hogy tud másként történni?”
„Hiszek abban, hogy a legjobban tud történni?”
Milyen vágyaink volnának, ha nem traumatizált volna minket a múlt? Egyáltalán meddig szeretnénk még így emlékezni vissza? Mikor jutunk el arra a pontra, hogy átírjuk a történetet és úgy meséljük el, ahogyan az az örökkévalóságnak is jó volna?
„Végig volt otthonom. Csodálatos kapcsolataim. Megtartó terem. Stabilitásom.
Belül, igenis megcsináltam mindazt, ami hiányzott. Én magam vagyok az otthon. A szikra minden történésben. A melegség bármely térben. A fény, amire minden gyermek vár.
Megijedek talán, a fizikai történések láttán, hallatán. De nem négy falba vetettem a hitem és meggyőződésem azzal kapcsolatban, hogy mi jár nekem. Az bennem van.
Igaz, végig kell élnem a fizikai valóság szintjén, hogy soha többé, még csak kétségem se legyen felőle. Méltó helyen kell élnem, a legcsodálatosabb álomban ébredni nap nap után.
Erre vágyom. A traumából már akkor továbbléptem valójában, amikor beköltöztem az első felnőtt otthonomba. Lassan megnyugodtam, felengedtem, vendégeket hívtam. Mozdulni is bírtam. Lassú volt talán és kívülről meglehetősen érthetetlen. De megcsináltam magamban a helyet a bizalomnak, a biztonságnak, a szeretetnek és odaadásnak.”
„Olyan felnőtt lettem, aki képes másokra figyelni. Biztonságos teret tud tartani. Külső körülményektől függetlenül a béke szigete tud lenni. Bármilyen viharban a stabilitás. És azt is tudom, hogyan írjam újra a történetem. Hogyan tapasztaljam végig fizikai valóságként az összetartozást, a stabilitást, a biztonságot, a közös örömet.
Nem kötelező egy emlékben élni, nem kötelező gyermeknek érezni magam, nem kötelező egy olyan fiktív élethelyzetnek alárendelni magam, ami már régen nem érint vagy aktuális.
De azért ezek a dolgok kérték a figyelmemet. Azok a könnyek akarták, hogy sírjam el őket. Ne cipeljem a dühöt, undort, megvetést és önutálatot, ami ebből a helyzetből sajnos velem maradt. Akarta a gyermek belül, hogy meséljek minderről. Mert bár elmúlt, a dolgok nem múlnak csak úgy el. Valahol, ő még mindig létezett. Örülök, amiért beszélhet és meghallgatjuk most ebben a térben. Végre figyelnek rá, végre számítanának az igényei.”
El tudom mondani neki, hogy van igazi felnőtt a közelében, aki képes őt figyelembe venni és mindent megadni a számára. Rajong ezért a felnőttért. És megvan minden oka rá.
