Sétáltam az utcán, és én voltam a szerelmes pár velem szemben. Mindkettejük egyszerre. Az, aki kicsit jobban szereti a másikat, és az, aki valójában még magát keresi. Én voltam a kislány a zebránál, aki csillogó szemekkel nézett fel az Édesanyjára. És az Anya, aki látta őt felnőni, aki az egész világot meg akarta neki mutatni. A veszekedő pár a boltban, a sértett és a védekező egyszerre. Én voltam a keservesen síró csecsemő, és a magányosan olvasó, fáradt férfi. Mind én voltam, vagyok, vagy leszek.
Egy napon, egy életben, átélem majd, amit te. Azt, ami miatt most könnyes a szemed, legyen szó boldogságról vagy szomorúságról, féltésről vagy büszkeségről. Érzem majd a dühöd, és értem majd miért kiabálsz. Tudni fogom, hogy miért beszélsz lassan és hangosan, vagy éppen miért hadarsz. Egyértelmű lesz nekem, miért és hova rohansz, miért vagy szétszórt vagy kegyetlen. De ha jól meggondolom, már most is megértelek, már most is képes vagyok úgy érezni, mint te. Rád nézek, és kicsit érzem, amit te. Pedig csak a buszon láttalak, a boltban futottunk össze, és lehet, hogy egyáltalán nem ismerlek. Mégis tudom, hogy én vagyok te, és te én. Voltunk, vagyunk, vagy leszünk.
Hallottam a nevetésed, és hiányzott a sajátom. Láttam a határozott lépteid, majd erőt kerestem az enyéimben. Eltűntek, hova lettek a magabiztos döntéseim? Hol van belőlem az, akit látok benned? Aki tudom, hogy ott volt bennem is. Ott van még mindig valahol bennem. Zavar a viselkedésed, mert viselkedtem már így én is, helytelenül. Tetszik a hozzáállásod, mert én is ebbe az irányba tartok. Szimpatikus vagy, mert hasonlóak vagyunk, aztán meg azért, mert nagyon különbözünk.
Az vagy, aki éppen most én is vagyok.
Mehetünk együtt, menjünk is együtt. Az vagy, aki én is voltam, gyere utánam, ismerem az utadat. Az vagy, aki lenni szeretnék, aki leszek, ezért kérlek, segíts nekem, mutass utat nekem. Belenéztem a szemedbe, és magamat láttam meg benne. A társat, a szeretőt és a barátot egyszerre. Az idegent, az ismerőst, a taszítót és a szeretnivalót, egyszerre. Ha én vagyok te, és te én, akkor valójában nagyon jól ismerjük egymást, nem de?
Ezer éve találkozunk újra és újra, mindig más szerepben, néha futólag, néha tartósan és hosszan. Mégis képes vagyok elsétálni melletted, pedig lehet, hogy a legégetőbb kérdésemre is tudod a választ. Tudod, mert voltál már az, aki én most. Tőled tanultam a szenvedélyt, miattad vagyok őszinte. Viszont én tettem beléd a gátlásaid, és most én is fogom kiszedni őket belőled.
Kérdéseidre a válaszok bennem vannak, lehetek én akárki. Az én bölcsem pedig te vagy, lehetsz te éppen akárki. Ezért úgy döntöttem, hogy kinyitom a szemem, a szemedbe nézek, és esélyt adok arra, hogy magamat láthassam meg benne. Hogy tanulhassak akárkitől, és mindenkitől, egyszerre. Hogy tanulhassak tőled, bármit tanítasz is nekem. És engedem, hogy a szemembe nézz, hogy figyelj rám, hogy kövess, velem tarts, vagy magaddal húzz. Hogy csináld a dolgod az életemben, hogy a végén megértsem, miért jöttél, miért maradtál, majd mentél el.
Engedem, hogy találkozzunk, hogy találkozzon bennünk az a közös, ami mindegyikőnkben benne van. Ami miatt minden egy, és mindenki egy. Egy nagy egész. Te és én, én és te, mi mindannyian.
