Voltunk, vagyunk, vagy leszünk

Sétáltam az utcán, és én voltam a szerelmes pár velem szemben. Mindkettejük egyszerre. Az, aki kicsit jobban szereti a másikat, és az, aki valójában még magát keresi. Én voltam a kislány a zebránál, aki csillogó szemekkel nézett fel az Édesanyjára. És az Anya, aki látta őt felnőni, aki az egész világot meg akarta neki mutatni. A veszekedő pár a boltban, a sértett és a védekező egyszerre. Én voltam a keservesen síró csecsemő, és a magányosan olvasó, fáradt férfi. Mind én voltam, vagyok, vagy leszek.


Egy napon, egy életben, átélem majd, amit te. Azt, ami miatt most könnyes a szemed, legyen szó boldogságról vagy szomorúságról, féltésről vagy büszkeségről. Érzem majd a dühöd, és értem majd miért kiabálsz. Tudni fogom, hogy miért beszélsz lassan és hangosan, vagy éppen miért hadarsz. Egyértelmű lesz nekem, miért és hova rohansz, miért vagy szétszórt vagy kegyetlen. De ha jól meggondolom, már most is megértelek, már most is képes vagyok úgy érezni, mint te. Rád nézek, és kicsit érzem, amit te. Pedig csak a buszon láttalak, a boltban futottunk össze, és lehet, hogy egyáltalán nem ismerlek. Mégis tudom, hogy én vagyok te, és te én. Voltunk, vagyunk, vagy leszünk.

Hallottam a nevetésed, és hiányzott a sajátom. Láttam a határozott lépteid, majd erőt kerestem az enyéimben. Eltűntek, hova lettek a magabiztos döntéseim? Hol van belőlem az, akit látok benned? Aki tudom, hogy ott volt bennem is. Ott van még mindig valahol bennem. Zavar a viselkedésed, mert viselkedtem már így én is, helytelenül. Tetszik a hozzáállásod, mert én is ebbe az irányba tartok. Szimpatikus vagy, mert hasonlóak vagyunk, aztán meg azért, mert nagyon különbözünk.

Az vagy, aki éppen most én is vagyok.

Mehetünk együtt, menjünk is együtt. Az vagy, aki én is voltam, gyere utánam, ismerem az utadat. Az vagy, aki lenni szeretnék, aki leszek, ezért kérlek, segíts nekem, mutass utat nekem. Belenéztem a szemedbe, és magamat láttam meg benne. A társat, a szeretőt és a barátot egyszerre. Az idegent, az ismerőst, a taszítót és a szeretnivalót, egyszerre. Ha én vagyok te, és te én, akkor valójában nagyon jól ismerjük egymást, nem de?

Ezer éve találkozunk újra és újra, mindig más szerepben, néha futólag, néha tartósan és hosszan. Mégis képes vagyok elsétálni melletted, pedig lehet, hogy a legégetőbb kérdésemre is tudod a választ. Tudod, mert voltál már az, aki én most. Tőled tanultam a szenvedélyt, miattad vagyok őszinte. Viszont én tettem beléd a gátlásaid, és most én is fogom kiszedni őket belőled.

Kérdéseidre a válaszok bennem vannak, lehetek én akárki. Az én bölcsem pedig te vagy, lehetsz te éppen akárki. Ezért úgy döntöttem, hogy kinyitom a szemem, a szemedbe nézek, és esélyt adok arra, hogy magamat láthassam meg benne. Hogy tanulhassak akárkitől, és mindenkitől, egyszerre. Hogy tanulhassak tőled, bármit tanítasz is nekem. És engedem, hogy a szemembe nézz, hogy figyelj rám, hogy kövess, velem tarts, vagy magaddal húzz. Hogy csináld a dolgod az életemben, hogy a végén megértsem, miért jöttél, miért maradtál, majd mentél el.


Engedem, hogy találkozzunk, hogy találkozzon bennünk az a közös, ami mindegyikőnkben benne van. Ami miatt minden egy, és mindenki egy. Egy nagy egész. Te és én, én és te, mi mindannyian.

- Flóra Babett

Ha tetszett, oszdd meg!

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: twitter
Twitter
Megosztás itt: email
Email

Kapcsolódó cikkek

Öreg lelkek

Értem, hogy jöttél értem, értem, hogy kéred a részedet, és biztos vagyok abban is, hogy valaha ezt nagyon szépen ígértem meg. Hiszem még, hogy a lényeged pótolhatatlan nekem és valamiért igenis kell. De tényleg ezt kell?! Forgatja a szemét minden sejtem.

Tovább olvasom »

Engedd, hogy történjen

Bevallom, hogy túlbonyolítom, hogy mindig tovább gondolom, hogy nehezen csitítom el magam. Nehézség nekem csukott szemmel bízni, és kicsit nehéz kiengedni a kezemből az irányítást. Bevallom, hogy óriási ellenállás bír bennem lenni, hogy makacs vagyok és bizalmatlan. Félek is talán. Mind bevallom, mert úgy szeretném már, hogy történhessen. Hogy meg bírjon lepni az élet, mert én magam hagytam neki.

Tovább olvasom »

Ismerlek valahonnan

Az idő folyékonnyá, tekergőssé válik egészen hamar. Valamiért mégis ott vagyunk a markában. A mohóság, a nyughatatlan fenevad többet akar. Nem elég ismerni, nem elég emlékezni, nem elég érezni, felfogni, s majd idejében tapasztalatba hívni azt, ami eleve ott van a forrásban. Nem. Már most zabálni akarja a tudat, mintha történetünk potenciálja lenne a világon létező legcukrosabb falat.

Tovább olvasom »

Életvirággal a szívemben

Tényleg dőljek? Amiért nincs itt ebben a világban semmi, amit a lelkem keres. Bár a hangzatos ígéretek sokáig adtak lendületet, egy pont után, tisztán éreztem: nincs tovább. Most kell! – nyögte bennem minden. A nullán, mínuszban is talán, a jövő talányos ígérete, többé már nem motivált.

Tovább olvasom »

A teremtés tavában

Eggyé válni a tóval, ezt akartad. A békét, a kívánságod, a végtelent, a mindenséget. Már majdnem sikerült, már majdnem megkaptad, de a hitetlenség mégis megmart. Titkon kétkedve figyelted a gyűrűket, s megijesztett, amikor a teremtésed néma lett. Nem hitted, hogy ez a célegyenes, hogy most már csak békésen létezni kell.

Tovább olvasom »

Bizalomra születtem

Csak velem lehet a baj, hisz az összes velem történt meg – mindben én vagyok az ismétlődő elem. Véletlen? Miért érdemlem, mit tettem? Ez lenne az én történetem? Bízni vágyó lélek egy megbízhatatlan életben? Ugye nem? Egy zsigeri berögződés egyszerűen nem lehet a végzetem. Másra születtem, annyira más szól a szívemben.

Tovább olvasom »
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
error:
X