Félek, hogy elveszítem magam. Félek beléd, kettőnkbe veszni. Félek az ismeretlenbe ugrani.
Kinyitom a szemem, hogy elismerjem: igenis részem és egészem a másik oldal. Igaz, benned találtam meg, mert magamban elképzelni sem mertem vagy akartam. Kitaszítottam. Aztán beleszerettem, hogy integráljam.
Ha megtaláltam, akkor ezek szerint kerestem, kutattam? Azért vagy itt, hogy jelen legyek az összes arcodnak és rajtad keresztül szeressem önmagam? Minden részemet, azokat is, amiket azonnal elutasítottam? Egymást szeretjük a legjobban.
A szemtelen életet akarom, amiben a lényem tényleg benne van. A mindenevő spiritualitással. Amiben fény is van, árnyékkal. A teljességgel, önmagában.
A lázadásom vagy. Minden, amit nekem nem szabad, az benned van.
Nem akarunk ugyanolyanok lenni. Inkább egymásból akarunk kóstolni. Az összes döccenővel és kanyarral, ami ebben benne van. A heggyel, ami elénkbe áll és nem moccan.
Mindent szeretek benned. Minden ítéletem ellenére szeretlek. Akkor mégiscsak szeretem magamban a mindenséget. Egy a feladat – megengedni, ami bennünk van. Utat engedni megrekedt energiáknak, rendre utasított tombolásnak, visszafojtott vágyálomnak, az örökös suttogásnak. Csibészség és polgárpukkasztás. Kihívás. Díszes pár.
Mi a legfontosabb?
Hogy szeressem magamat. Téged szeretlek és ez ugyanaz.
Mi van, ha egyáltalán nem is vagy jó nekem és megbánom majd? Megváltozni érted. Lebontani, bármi is legyen az útban. Magamért, mert szeretni akarom magamat. Semmilyen élet nem kell, amiben ez a magamért, ez a szeretet rejtve van. Végtére is: nem lehetek önmagam titokban.
Legyek egészen más? Vad, démon, maga a világmozgalom? Ez a ritmusod? A zenénket ezer éve hallom. Mindez ott van bennem, elnyomva és elutasítva, rád kivetítve, másokban elítélve. Akarom.
Mi lesz, ha mindent elveszítek?
Mi lesz, ha nem teszed meg értem ugyanezt?
Mi lesz, ha ez egy olyan változás, amit bennem majd nem szeretsz?
Ha most azonnal beléd veszek, az azt jelenti, hogy egy pillanatra befejezettnek tekintem a nagy művet. Elég jónak, fináléra késznek. Mennyeinek. Nem várok, remélek, tökéletesítek, hanem megelégszem és szeretek. Jelen vagyok mindennek:
Maga vagyunk a polaritás. A két véglet. Ítélet.
Nem ezt képzeltem, nem erre neveltek, nem ilyen szabályok közé születtem. Nem ezt kívánták nekem, nem ezt sugalmazzák körülöttem, nem ez a világrendem. Lázadjak fel? Várjak a tökéletesre? Másik életre? Egyáltalán mi torzítja a valóságomat ennyire?
Mi az a minden, ami a hozzád fűződő vágyammal nyakatekertté változtatja a lehetőségeinket?
Mi az a minden, ami ordítva sejlik fel benned, amikor a létezésemmel kérem a részem és egészemet?
Mi az a minden, ami így van párban, polaritásban és a tudatunkat kéri, hogy békét teremtsen?
Mondd, tüzet kell-e raknunk, hogy megpillantsuk valódi lényünket? Elhisszük, ha egy darabig csak táncolunk a sötétben? Utálnunk kell-e ezt a párost, ami végre elismeri minden részünket? A triumvirátust.
Amiben benne van a kimondhatatlan vágy, a beletörik a nyelvem kacifánt, a meredek hegyoldal és az a csúcs, amit nehezen lát földi szempár. A minden-minden, ahogyan mondani szoktuk.
Kinyitom a szívem. Érted és magamért is teszem. Az álmom, lázadásom, megölelem. Magunkért teszem.
