Elrontottam.. vagy mégsem?

Mindig azt gondoltam, a szeretet a baj. Mert olyan helyzetekbe vezet, amik nagyobbak nálam, amik sokszor nehezek és fájdalmasak. Mivel nem láttam a megfelelő megoldást, s elképzelni sem mertem az igazán méltó végkimenetelt, a szeretetet hibáztattam. Bűnös érzés, gondoltam mindig titkon, szótlan. Most bátran mondom: elrontottam.


Hibáztattam valamit, amit nem irányítottam. Küzdöttem vele magamban, mert csak annyit láttam, hogy a helyzetem megoldhatatlan. Őrlődtem, mert nem tudtam jobb cselekedetre bírni magamat, s velem együtt a másikakat. Tettem ezt adott szereplőkkel, bizonyos élethelyzetben. Aztán, amikor azt éreztem, hogy megértettem.. talán mégsem a szeretet a baj? Akkor újabb vizsgahelyzetben találtam magamat.

Ez az egész nem lenne, ha nem érezném a szeretetet. Nem vágynék olyat, amit nem tudom, hogyan kell méltón magamévá tenni. Nem húzna mágneses erővel a szív, nem keverednék kellemetlen eseménysorozatokba, nem gyötörne folyton a helyes és helytelen, s talán az elmém se tartana ennyire kevésre. Gyenge szívű – ha mondhatná, mondaná pálcát törve a dobbanásaim felett.

Vizsgahelyzet. Éreztem, hogy kicsit sem sikerül úgy, ahogyan méltó vagy isteni volna. Már ott elrontottam, hogy a helyzetet hibáztattam, az érzést, az elemit bennem. Hogy tagadni akartam magam és a gazdagságot bennem, csak ez az egész ne történjen meg. Elrontottam ott, hogy nem ismertem a megfelelő hogyanokat, ráadásul felhagytam a keresésükkel. Elengedtem a hitet, hogy megmutatkozik az út, amin igenis járni lehet. Beértem kevesebbel.

Elrontottam, mert bár magam képes voltam magasröptű cselekedetekre ösztönözni, a szereplőket körülöttem hagytam gyarlónak lenni. Egy ponton túl nem vártam tőlük, hogy mutatkozzon meg bennük a fény, nőjenek fel, másszanak át falakat és mozdítsanak meg hegyeket.

Miért nem vártam?

Féltem, hogy sokat kérek. Még mielőtt esélyt kaptak volna, hogy nőjenek, hogy igazán méltón cselekedjenek, azt mondtam magamnak, hogy talán ehhez sosem érnének fel. Korlátoztam magamon keresztül a szívüket, hiszen a drámámban még gondolat szintjén sem volt hősi tett. Nem hittem. Nem hittem, hogy érek ennyit, hogy a nyomás körülöttünk gyémánttá tesz. Nem hittem, hogy megérdemlem. Kezdjük ott, hogy a szeretet eleve elrontott mindent.. ugye?!

Nem volt bennük nemes, hisz igazán sosem kértem őket, hogy azok legyenek. Az elvárások belül, ahogy tekintünk a világra, s amit szüntelen várunk a következő pillanattól, láthatatlanul megkötnek. Kötöttem magamat a megoldhatatlansághoz, a félig jó, összefércelt élettervekhez, s közben tapostam magamban az élőt és éltetőt. A szeretetet.

Mondanám, hogy másokat nem tudunk megváltoztatni.. és másokat, nem is. De magunkat, magunkon keresztül a drámánkat és a szerepeket, nagyon is. A hitünket, a meggyőződéseinket, az elvárásainkat az egész világgal szemben. Vajon mikor mondjuk, hogy valami elégséges és többé nem kérjük, inspiráljuk a mennyeire? Hol van az a pont, amit nem érzünk igazinak, mégis engedjük történni és folyni a szívünkön keresztül, hogy áradjon a tapasztalásunkba? Észrevesszük, amikor a félelem diktál bennünk, amikor túl kicsi a hitünk, s az önbecsülésünk?

Elrontjuk, mert befejezettnek tekintjük a történéseinket. Elkönyveljük rossznak, hibásnak, helytelennek, s egy életen át menekülünk megbánásunk árnyékában. Befogadjuk azt, amit magasabb szinteken kellene viszont látnunk, méltóbb formában kellene vele hálnunk, s vele eggyé válnunk.

A szeretet újra tapasztalásba hív egy élethelyzetet. Ott vagyok benne, szeretnék dolgokat belőle és áradni akarok, hogy megnyilvánulhasson a lényegem. Kérem, hogy az értékeimmel összhangban, legyen méltó lehetőségem erre. A fény nyilvánuljon meg, az isteni legyen jelen. Erőt gyűjtök, hogy nemet tudjak mondani a kevesebbre. Megfigyelem a jelenem és fegyelmezetten cselekszem a mennyeit belőlem. Minden szereplőtől, minden történéstől ezt várom, ezt követelem meg.


Engedem, hogy a szeretet mindenestül kitanítson, s tisztává tegyen. A vizsgahelyzetem feltehetően nem minősít engem, de én bizony vélekedni fogok magamról és a megnyilvánulásaimról: majd megsúgom, hogy ezúttal mit adott nekem a szeretet, s mennyit fogadtam el.

- Flóra Babett

Ha tetszett, oszdd meg!

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: twitter
Twitter
Megosztás itt: email
Email

Kapcsolódó cikkek

Bizalomra születtem

Csak velem lehet a baj, hisz az összes velem történt meg – mindben én vagyok az ismétlődő elem. Véletlen? Miért érdemlem, mit tettem? Ez lenne az én történetem? Bízni vágyó lélek egy megbízhatatlan életben? Ugye nem? Egy zsigeri berögződés egyszerűen nem lehet a végzetem. Másra születtem, annyira más szól a szívemben.

Tovább olvasom »

Ne várj, nem jövök

Ha láthatnál olyannak, ha csak engednéd, hogy kibontakozzam. Nyílnék, mint egy virág, csodásan virágba borulnék, s bevirágoznám a mindenedet – tényleg találkoznál velem. De ha elképzelsz, ha mindig csak színezel, szavakat adsz a számba és úgy hiszed, ismersz, akkor sosem jöhetek el. Valójában sosem lehetek veled, ha nem engedsz közel.

Tovább olvasom »

Bizalomra születtem

Csak velem lehet a baj, hisz az összes velem történt meg – mindben én vagyok az ismétlődő elem. Véletlen? Miért érdemlem, mit tettem? Ez lenne az én történetem? Bízni vágyó lélek egy megbízhatatlan életben? Ugye nem? Egy zsigeri berögződés egyszerűen nem lehet a végzetem. Másra születtem, annyira más szól a szívemben.

Tovább olvasom »

Az élvezetek elringatnak

Pedig emlékszem, hogy mennyit tudtam fejlődni egy nehézség kapcsán, hogy mennyit tett valójában hozzám egy kevésbé könnyen átléphető akadály. Milyen volt tükörbe nézni úgy, hogy minden nap küzdöttem valamiért, hogy egy áhított cél érdekében különböző utakon kellett lépdelnem, különböző dolgokat tanulva. Amióta kezemben vannak az elképzelt vágyaim, nem gondolkozom azon, ki vagyok, miért jöttem, hova tartok, és mi is a feladatom. Hogy van-e feladatom egyáltalán.

Tovább olvasom »

Gyógyító kapcsolat, na, még mit nem

A sérüléseid gyógyulásra vágynak, s bár a gyógyulásra látszólag teljesen alkalmatlan vagy, azért vidd csak terápiába. A szeretetet, a kimondhatatlant, a láthatatlant, az érintőset, az odaérzőset, a lelkiset, az összeolvadósat, a megérkezőset pedig képzeld el. Tagadd, hogy szükséged lenne rá, s némán nyeld a könnyeidet.

Tovább olvasom »
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
error:
X