Nem tudok semmit sem. Talán ez nem is olyan nagy baj – bár irgalmatlan nehéz nem agyalni. Érzem, hogy a mentális teremben vagy 100 kérdés lebeg egyszerre, melyek sürgetően, követelőzően várják, hogy sorra kerüljenek. Válaszolj meg!
De már csak az is jó lesz nekünk, ha felteszed a kérdéseket. Tedd meg – hisz ne feledd, a válaszok eleve léteznek. Pedig kínosan ügyelve igyekeztem, hogy egyik kérdés se tudjon túl pontosan megfogalmazódni, nehogy kiejtsem őket a számon, s tényleg farkasszemet nézzenek velünk. Azt mondják, felelj!
Maguk a válaszok is féltenek engem, legalábbis úgy érzem. Tudom, hogy léteznek, míg Te azzal áltatod magad, nem. Rettegsz. Próbáljuk megállítani az időt, következmény nélkül cselekedni, egy kicsit leragadni, mert jó. Ennyi az ok: jó. Imádom ezt a jót.
De felelnünk kell. Egyetértek veled, szeretem, hogy a mindenségbe vésnéd az együttlétünket. Jó magam is szép helyen őrzőm veled a múltat is, s a jelent. De kicsit én is félek. Hajlandó vagyok megmártózni ezekben a pillanatokban, töltődni, s felismerni, mekkora ajándékot ad az élet. Ezt kértem!
Ugyanakkor érdekelnek jövőbeli kérdések. Hiszem, hogy lépnünk kell. Hiszem, hogy a bátorság erényünk, hiszem, hogy előnyünkre lesz. Én repülni szeretnék a széllel, engedni, hogy simogasson selymesen – nem akarom, hogy ide-oda dobáljon, mint egy száraz falevelet.
Tudok és akarok is dönteni a saját életemet illetően. Ezt érzem.
Tudunk és akarunk is dönteni a közös életünket illetően. Érezhetnénk ezt. Ha halljuk a szívünket, minden létező a kedvünkre tesz. Hallottam az enyémet, hallottam és értettem. Azt mondtam neki, hogy figyelj, kisszívem, most végre megteszem, amit meg kell. Nem hagyom, hogy más döntsön helyettem, s a sorsunk felett. Tudjuk, mi kell, érezzük, helyesen.
Életerő lobbant bennem, apró, szikra küzdelem. Szeretem. Becsülöm. Istenítem.
Találok indokot az életben, meg is tudom nevezni őket. El tudom mondani az érzéseimet és tudok tenni értük érdemben. Érzem az erőt a kezemben. Végre azt mondom, hogy ez és ez kell! Szeretném, és nem siratom el, hogyha olybá is látszik, lehetetlen. Inkább csak felteszem a kérdést, mégis hogyan tehetném meg.
Nem tudok semmit egyelőre – hisz a kérdéseimet nem tettem fel. Pedig felkéne, itt az ideje. Együtt is fel kellene tenni őket. Bátran ki kellene mondani az érzéseinket. Mondani, szemtelenül és szemérmetlenül, hogy ez a férfi, s ez a nő kell. Ez a lélek bújjon az enyémhez. Szeretem, ha ott van mellettem, szeretem, ha hozzá érhet a mindenem. Szeretem, hogy a világunkban van egymásnak hely. Szeretem, hogy irracionális döntések őszinte úton vezetnek bennünket. Szeretem benned az összes szándékot, mely holmi óhaj helyett, erős akaratban szilárdul meg.
Képesek vagyunk tenni érte. Érdemes tettekben mérni erőnket. Bizonyára megsegítenek az égiek. Mindenképpen van számunkra hely. Honol béke a szívünkben. Létezik az otthon, mely minket ölel. Gyere lélek, vesszünk egy kicsit el.
