Igen, ez a feladat. Boldognak lenni minden élethelyzetben, akkor is, ha az elsőre, másodszorra, és harmadszorra is úgy tűnik, lehetetlen.
Valakinek betegség jut, valakinek pénzügyi mizéria, és van, akinek nincs mása, csak szerelmi bánata. Azon kívül, hogy ezerrel azon dolgoznak, hogy kimásszanak az aktuális gödörből, gondoskodniuk kell a pillanatnyi örömökről. Miért? Mert egy betegség, pénzügyi mizéria, de egy szerelmi bánat sem csak két hétig tart. És se a test, se a lélek nem bírja a folyamatos készenlétet, égig érően magas stressz szintet – valahogyan pihennie kell teljes lényednek.
Ezzel ellentétes egyébként a problémamegoldó mentalitás, ami fáradhatatlanul kiút után kutat, méricskéli az alternatívák hasznosságát, célra vezetőségét, legfőképpen pedig nem hagyja békén az ember boldogságot kereső összetevőjét, iránytűjét. Direkt szorítja ki adott élethelyzetekből az örömöt a boldogsággal együtt, hiszen az ilyen pillanatok elfecsérelt időnek minősítve csak a helyet foglalják a megoldáshoz vezető tevékenységek elől. Ilyen gondolkodással pedig csak bűntudat árán kerülhet valamilyen mosoly az arcunkra, és egy valamiben megegyezhetünk, hogy az semmiképpen sem lesz felszabadult vagy önfeledt.
De azért nézzünk a szívünk mélyére: mikor adtuk el a lelkünket? Senki, és semmi nem kényszerített rá minket, hogy olyan nyomorultul, s kifacsarva éljük az életünket. Még a betegség, pénz, vagy szerelem kemény árnyoldala sem kért arra minket, hogy áldozzuk fel mind a huszonnégy óránkat, ráadásul a hét minden napján, és tegyük félre az öröm iránt érzett mélyből feltörő, igencsak nagy igényünket. Feladta nekünk a leckét, ez tény, nem is fér hozzá kétség. De nem kötötte ki nekünk egyik élethelyzet se, hogy hogyan reagáljuk le a puszta létezésüket, hogy mi a helyes vagy a helytelen.
Csak annyit mondtak, hogy tessék, tanulj ember, tanulj meg rendesen.
Ránk van bízva, hogy mit kezdünk az előttünk álló helyzettel – teljes mértékben, hisz akár évekről is beszélhetünk, legyen szó akármiről. Kérne bárki, vagy bármi arra, hogy évekig ne legyél más, csak boldogtalan? Ilyen aljas átkot kitalálni még csak nem is könnyű, nem is olyan egyszerű! És ha kértek is arra, most van itt az ideje, hogy szót fogadj?!
Igenis meg kell találni azt, ami virágzik bennünk ott belül, és öntözni kell, szüntelenül csak védeni, ápolni, nevelni! Szét kell tépni az illúziót magunk körül, ami térdre kényszerít, ami eltakarja előlünk a Napot – holott az sosem szűnt meg ragyogni ránk. Emlékezni arra, hogy milyen nevetni, hogy muszáj haladni, hogy van, amiért érdemes élni. Muszáj tervezni!
Álmokat kell szőni, és a legőszintébben hinni, hogy megvalósításra kerülnek – arról kell dönteni, hogy nincs lehetetlen, s ha már döntöttél, hidd el, máris arra vezet az összes lépésed! Boldognak kell lenni, ha kell, csak magadnak, mert ha valamiről bármikor szabadon dönthetsz, az az, hogy hogyan érzed magad. Sosem leszel már ugyanaz, de egy dolgot borítékolhatsz: a mindenkori boldogságodat. Ismerni fogod a hozzávezető utat, mert amikor leckét kaptál, te ezt tanultad. Tovább vihettél volna bármi mást, de ezt választottad – azért, hogy tudd, mindenestől tudd, hogy hogyan vetkőzd le a legégetőbb körülményeket is, hogy többé ne befolyásolhassanak.
Arra kért egy helyzet, hogy tanuljak. Úgy döntöttem, hogy boldog leszek, magamnak. Hogy hogyan? Hát, ez a feladat!