Engedd, hogy történjen

Ne gondold túl, ne tekerd összevissza, ne akard megtervezni – engedd, hogy történjen. Illetve, hogy történhessen. Úgy áramlik az életedben az, aminek áramolnia kell, hogy akár engedhetnéd is. Hagyhatnád azt a fene nagy ellenállást, ami benned van. Mi lesz ezután? Hogyan számolok el ezzel? Ez mind a jövő gondja. Ha gond lesz belőle egyáltalán.


Könnyű azt mondani, hogy lazulj el, vigyen kicsit magával az élet, eközben pedig maradj nyugodt és ne aggódd túl. Lesz, ami lesz, jó lesz úgy, tökéletes lesz az nekem úgy. Ember legyen a talpán, aki annyira le tudja magát csitítani, a feje homokba dugása nélkül, hogy nyugodtan úszhat a történésekkel. Azt gondolom, hogy nem megy ez egy kettőre, zsigerből. Van, hogy komoly munka áll mögötte.

Mire oda jutsz, hogy tudsz zuhanyozni gyilkos eszmefuttatás nélkül, és nincs szükséged zajra, hogy nyugodtság legyen ott fenn a fejedben, addigra túl vagy te jó pár nehéz órán. Megszenvedsz ezt azt, de végtére is hasznodra válik a jó tanács. Elengeded azokat a dolgokat, melyeket nem tudhatsz előre, és megbarátkozol azzal, hogy ideje előtt semmivel nem nézhetsz szembe. Ha már nincs min rágódni, akkor pedig nincs mese, végre élvezheted a jelened. Na és addig? Addig túl fogod gondolni elégszer, frusztráltan nézel majd magad elé vagy ezerszer.

Bevallom, hogy túlbonyolítom, hogy mindig tovább gondolom, hogy nehezen csitítom el magam. Nehézség nekem csukott szemmel bízni, és kicsit nehéz kiengedni a kezemből az irányítást. Bevallom, hogy óriási ellenállás bír bennem lenni, hogy makacs vagyok és bizalmatlan. Félek is talán. Mind bevallom, mert úgy szeretném már, hogy történhessen. Hogy meg bírjon lepni az élet, mert én magam hagytam neki.

Muszáj túlgondolnom?

Osztani, szorozni, mindenképpen mérlegelni, hogy ne érhessen meglepetés? Biztonságban tartom magam ezzel igen, de el is zárom magam a spontán jó dolgoktól. Az olyanoktól, amik csak úgy megtörténnek, és életem legszebb emlékei lesznek. Tényleg kell nekem ez a görcsös rágódás? Hányszor álltam így a saját magam útjába, mert tartottam valamitől, mert kicsit kockázatos lett volna. Mert kicsit kizökkentett volna a hétköznapokból, talán még több fejfájást is okozott volna nekem. De a valódi fejfájást a nyüglődésem okozta, amíg azon rágódtam, hogy megtegyek-e valamit, vagy sem.

Engedem, hogy történjen. Ezt tanulom éppen. Csak egy kicsit, engedem. Előre veszem azt, ami nekem fontos, amire tényleg vágyom. Vállalok mindent, amit csinálok, amit magamért teszek tulajdonképpen. Tanulok magammal élni akkor is, amikor nem akarok tökéletesen viselkedni. Amikor nem vagyok mintapolgár, amikor vannak kígyóim, és gyötörnek gondjaim. Amikor csorognak a könnyeim, és forróság mossa az arcom. Ráeszmélek, hogy csak én állok a saját magam útjába. Magamnak felelek, a magam barátja vagyok. Miért ne lennék sokkal jobb barátja magamnak? Lehetnék.


Könnyű nekem tanácsot adni, de annál nehezebb azokat a dolgokat megvalósítani, betartani. De megpróbálom, mert a nap végén magammal alszom el. Ez választ el attól, hogy ott legyek, ahol lenni szeretnék, nem pedig ott, ahol most toporgok. Mert lehetnék sokkal jobb barátja saját magamnak. És azt hiszem, hogy az is leszek. Kezdve azzal, hogy engedem, hogy történjen.

- Flóra Babett

Ha tetszett, oszdd meg!

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: twitter
Twitter
Megosztás itt: email
Email

Kapcsolódó cikkek

Bizalomra születtem

Csak velem lehet a baj, hisz az összes velem történt meg – mindben én vagyok az ismétlődő elem. Véletlen? Miért érdemlem, mit tettem? Ez lenne az én történetem? Bízni vágyó lélek egy megbízhatatlan életben? Ugye nem? Egy zsigeri berögződés egyszerűen nem lehet a végzetem. Másra születtem, annyira más szól a szívemben.

Tovább olvasom »

Voltunk, vagyunk, vagy leszünk

Eltűntek, hova lettek a magabiztos döntéseim? Hol van belőlem az, akit látok benned? Aki tudom, hogy ott volt bennem is. Ott van még mindig valahol bennem. Belenéztem a szemedbe, és magamat láttam meg benne. A társat, a szeretőt és a barátot egyszerre.

Tovább olvasom »

Gyógyító kapcsolat, na, még mit nem

A sérüléseid gyógyulásra vágynak, s bár a gyógyulásra látszólag teljesen alkalmatlan vagy, azért vidd csak terápiába. A szeretetet, a kimondhatatlant, a láthatatlant, az érintőset, az odaérzőset, a lelkiset, az összeolvadósat, a megérkezőset pedig képzeld el. Tagadd, hogy szükséged lenne rá, s némán nyeld a könnyeidet.

Tovább olvasom »

Két kézzel szorítani – mégis elengedni

A görcsbe szorult kezeteket lassan szétbontani, az ölelésből kikászálódni, az utolsót hagyni elcsattanni, és elindulni. És ha külön vált a test, a lélek következik. Sorra venni a szívednek kedvest, megmosolyogni, az elnehezült levegőt kifújni. A fájdalmasat engedni eluralkodni, tombolni, megkönnyezni, majd szipogva rendet tenni, újra békét teremteni.

Tovább olvasom »

Életvirággal a szívemben

Tényleg dőljek? Amiért nincs itt ebben a világban semmi, amit a lelkem keres. Bár a hangzatos ígéretek sokáig adtak lendületet, egy pont után, tisztán éreztem: nincs tovább. Most kell! – nyögte bennem minden. A nullán, mínuszban is talán, a jövő talányos ígérete, többé már nem motivált.

Tovább olvasom »

Mielőtt megcsókolna a végzet

Az A, B és C tervem folyton megmosolygod. Megérted persze, hogy egyelőre csak így, darabokra bontva látom, és nem dorgálsz azért, mert makacsul meg szentül hiszem, hogy ezek egymást kizárva valósulhatnak csak meg. Nem, Te terelsz békésen.

Tovább olvasom »
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
error:
X