Életvirággal a szívemben

Belevágok a közepébe: igen, elsétáltam a szakadék szélére. Na, nem sietősen, viszont apró, félelmetesen biztos léptekkel. Tudattalan talán, s a lélekölő történések ellenére is, mindig bizakodóan. A kitartó reménnyel bennem, hogy kanyarodni fog az ösvény, és ha más nem is, egy őrült csavar a sorsomban majd biztosan újra osztja a lapokat. Éreztem, hogy az összes energiámra szükség van, mégis szétszórtam azt boldogan, szerte a világban. Útonállónak, útitársnak adtam egyoldalúan, mert minden szükség ellenére, élesen lüktetett bennem az élet. Bővelkedtem.


Aztán fogyni kezdett, s fáradni kezdtem. Sétáltam a szárazságban és borzasztóan szomjaztam. Nem jött társ, nem bukkantam oázisra, még délibábbal is alig találkoztam. Egyszerűen cserbenhagyott a külvilág, és az összes kecsegtető csalogány. Üres volt és egyáltalán nem ígért szépeket a világ – úgy igazán semmit sem. Hittem keserves érzéssel, hogy többé nem találom meg benne azt, amit a szívemmel keresek. Ezután, menthetetlenül hamar érkeztem a széléhez: a világ peremére, a minden és a semmi vékony, éles élére. Beledőlni a mélybe, gondoltam. Csak ezt az egyet gondoltam. A mindennel mögöttem, ami semmivé lett, és az átláthatatlan köddel előttem, ami akár szintén semmi lehetett – elmélkedtem. Dőljek?

Tényleg dőljek? Amiért nincs itt ebben a világban semmi, amit a lelkem keres. Bár a hangzatos ígéretek sokáig adtak lendületet, egy pont után, tisztán éreztem: nincs tovább. Most kell! – nyögte bennem minden. A nullán, mínuszban is talán, a jövő talányos ígérete, többé már nem motivált. Elhasználtam az életenergiám, ezért a csuda nagy fáradtság! Az áramlásból kiszakadva, nem volt semmilyen töltődés, körforgás vagy energiamegmaradás.

Ennek ellenére, egy ideig még bírtam tovább! Minden lehetőséggel bennem, lebegtem. Az összes, a létező, a lehetetlen, az evilági, s a végtelen, ott volt velem, körülöttem. A semmi és a minden. Felszabadító volt szembenézni a ténnyel, hogy ami annyira egyértelmű volt számomra, már mennyire nem az. Az élet már nem érdekes annyira. Beismerni, hogy a szerelmem az élet iránt, többé nem végtelen, s, hogy ez a világ, nem tartogat számomra annyi csodát. Tényleg üres a külvilág. Belül pedig, csak szenved a vágy. Aztán történnek még csodák..

Belül, a lélekben és szívben, a kisgyermek én-ben, a legmélyebb rétegben, mélyen, egyszercsak megszólalt a vágy.

Eddig, és ne tovább! Valami vár még rád! Emlékszel, lélek? Álmodtál. Annyi mindent vágytál, kerestél és találtál. Az élet közepén, a mindenség szívében táncoltál. Nézd meg jól a szíved, s egy pillanatra ismerd. Halld meg: vannak még álmaid, vannak még vágyaid, megszámlálhatatlan, izgalmas út vár rád. Emlékezz! A születésed, annyi mindent ígért meg. Mind lehetséges. Csak teremts. Én mondom, a szíved.

Tudod, nem a víz a lényeg, vagy a táptalaj, esetleg a vízióval kiválasztott, tökéletes hely a növekedésre. Igazán nem. Inkább a termő ösztön, az emlékezet és tudat, hogy legyenek akármilyenek a körülmények, képes vagy növekedni, virágozni, s élni. Akárcsak a természet. Emlékszem, hogy képes vagyok növekedni, virágozni, élni. És talán akarom, szeret-ném, szeretem is mindezt!

Pedig mindig azt hittem, hogy a világ vége kopár. Félelmetes és sivár, hogy ott biztosan nem nő virág. De sok a virág: a világ végét életerős, lüktető, vibráló gyönyörűségek uralják. A semmi közepén, ellentmondva minden körülménynek, virágoznak, s élnek. Mert lehetséges. Valahogy irigylésre méltóan függetlenek, végtelen önerőből élnek, harmóniára pedig nem velünk, átutazókkal törekednek.


Élnek, túlélnek, léteznek, és tapasztalják a mindenséget. A valóságukat maguk teremtik meg. Hallják a szívüket. Nem várnak világi ígéretekre, nem latolgatják az esélyeiket. Teremtenek. Tisztán, szívből, magas minőségben. És ott vannak a lelkek, akik egy őrjítően veszedelmes sétát követően, eltanulják tőlük mindezt. Élnek. S, innentől, életvirággal a szívükben.

- Flóra Babett

Ha tetszett, oszdd meg!

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: twitter
Twitter
Megosztás itt: email
Email

Kapcsolódó cikkek

A legbüszkébb klisénk

Leszel valaha elégedett, el tudod engedni az önkéntes beteget, megleled valaha a békédet? Felelj. Fájna, hogy nem tudtam, éreztem, amit most. Marna, hogy mindössze egy kicsivel, pontosan az lettem, aki a szemébe nézve, s megnyugtatóan mosolyogva előcsalogathatta volna belőle az életet.

Tovább olvasom »

Miattad

Bárcsak ne hittem volna az utolsó pillanatig, hogy fogni fogod a kezem közben. Hogy odaöleled azt a kínkeservest. Hogy többé nem játszol nélkülem ezen a gyönyörű földi játszótéren. Bárcsak ne haltam volna egy kicsit meg. De hiszen éppen csak túléltem. Hogyan is történhetett volna velem több minden? Pedig hittem, hogy nem hagy sokáig kibillenve az élet.

Tovább olvasom »

Gyógyító kapcsolat, na, még mit nem

A sérüléseid gyógyulásra vágynak, s bár a gyógyulásra látszólag teljesen alkalmatlan vagy, azért vidd csak terápiába. A szeretetet, a kimondhatatlant, a láthatatlant, az érintőset, az odaérzőset, a lelkiset, az összeolvadósat, a megérkezőset pedig képzeld el. Tagadd, hogy szükséged lenne rá, s némán nyeld a könnyeidet.

Tovább olvasom »

Gyere lélek, vesszünk kicsit el

Mondani, szemtelenül és szemérmetlenül, hogy ez a férfi, s ez a nő kell. Ez a lélek bújjon az enyémhez. Szeretem, ha ott van mellettem, szeretem, ha hozzá érhet a mindenem. Szeretem, hogy a világunkban van egymásnak hely. Szeretem, hogy irracionális döntések őszinte úton vezetnek bennünket.

Tovább olvasom »

Hiányzik, hogy hozzám érj

Van köztünk egy lépés távolság, ami fojtogat. Ami miatt félve érek hozzád, ami miatt nem vagyok már benne biztos, hogy örülsz az érintésemnek. Hiányzik, hogy hozzám érj, a szavaiddal is. Hogy egyáltalán el akarj érni hozzám. Mert órákat beszélgettünk, mert órákat töltöttünk csak egymással. Több időnk lett volna? Vagy csak képesek voltunk elég időt szánni egymásra?

Tovább olvasom »
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
error:
X