Mielőtt megcsókolna a végzet

Utolsó perceim a kínzó, mégis megnyugtató bizonytalanságban. Még bárhogy lehet. Akárhogyan dönthetek, akárhogyan érezhetek. Az életem akármerre vezethet. Bízhatok benne – még azelőtt, hogy felfedné magát – s, aközben, ahogyan szirmait bontja előttem.


Hiába, minden megkezdett perc pezseg és sisteregve múlik el. Szinte kibírhatatlan égni a tűzben, amit egy észrevétlen szikra lobbantott fel. Mondd élet, ugye jól érzem, hogy ajándék ez a pár perc?

Megmártózni a lehetőségekben. Emléket gyártani arról, hogy milyen volt azelőtt. Bevésni gondolatokat, felkészülni a lehetetlenre. Elmorzsolni egy könnyet, mielőtt megcsókolna a végzet. Mély levegő hosszan fújva ki, az összehúzott szemöldököt békésen simítani ki. A sokadik A, B és C tervet egy nagy mesteri tervvé összeilleszteni. Szerelembe esni. Érezni. Ezt az óriási bolondságot megmosolyogni.

Hiszen valójában egy csepp tétje sincs. Kismadár lelked minden történés felett száll és kifejezhetetlenül élvezi a szabadság simogató báját. Derűsen szemléli a képzelet összes tárgyát és a csodájukra jár, amint megszüli őket az anyagvilág. Igaz, ezúttal gyorsabban történik, mint valaha. Hiszen végre percekről beszélhetünk csupán, nem órákról, napokról vagy hetekről. De főleg nem évekről.

Tudod élet, sokévnyi teremtéssel mögöttem, igazán élvezem ezt a kevéske, maradék pillanatot a kezemben, mielőtt megcsókolna a végzet. Igaz, ami igaz, kibírhatatlan az izgalma, mintha teljesen szét is morzsolna és a temérdek lehetőségben bizony, a bukás gondolata is benne van. De nem tökéletesítem tovább a tervem, már mindenre is felkészültem.

Valahogy – ha olykor kínkeservesen is – megtanultam együtt folyni a történeteiddel. Bár bevallom, sokáig tartott és a mai napig kapom magamat azon, hogy eszméletemet vesztve fekszem a parton. Mégis, próbálok ott lenni a vízben és a hullámaidra figyelni, merre is terelsz oly bölcsen. Mondhatom, hogy gyakran lepsz meg.

Mindig mondod, Te másképpen gondolkodsz.

Az A, B és C tervem folyton megmosolygod. Megérted persze, hogy egyelőre csak így, darabokra bontva látom, és nem dorgálsz azért, mert makacsul meg szentül hiszem, hogy ezek egymást kizárva valósulhatnak csak meg. Nem, Te terelsz békésen. Aztán meglepsz, amikor nem vagyok hajlandó kinyitni a szemem. Majd, ha még mindig hajthatatlan a fránya lelkem, akkor erőteljesen koppintasz a fejemre.

Vegyem észre! Pillanatok választanak el.

S, ezúttal tudom, hogy azért, mert végre összhangban vagyok Veled. Végre a szívem vezet. Végre hallgatok a meg-érzéseimre, végre látok minden jelet. Végre hiszek. Végre tapasztalom a képességeimet, végre érzem a saját teremtő erőmet. Végre valóra válik minden.

És, az édes A, B és C terv, végre egybeforr, mint amit soha, egy pillanatra sem választottak el. Végre összeáll. Végre értelmet nyer az a sok, reménytelen és szívfacsaró tanítás. Végre értem, mit akartál elmesélni nekem oly nagy igyekezettel. Végre egy vagyok a történettel.


Az utolsó percem pedig – mielőtt végre megcsókol a végzet – hálával töltöm kedves élet. Hiszen tényleg ajándék minden egyes Veled töltött másodpercem. Hálás köszönettel…3…2…1!

- Flóra Babett

Ha tetszett, oszdd meg!

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: twitter
Twitter
Megosztás itt: email
Email

Kapcsolódó cikkek

A Nő kívül-belül nő

A helyzet az, hogy ami bennem rejlik, az igencsak nemtelen, és igazabb lett volna a tanítás, ha azt mondja el nekem, hogy most éppen nőnek születtem. Meztelen, de nagyon tiszta az érzés és felismerés, mely emlékeztet arra, hogy tulajdonképpen ki és mi is vagyok. Most már igazán összpontosíthatok a miértemre. Ugyanis láncok ezrei alól szabadulhattam így fel – végre szabad vagyok.

Tovább olvasom »

A teremtés tavában

Eggyé válni a tóval, ezt akartad. A békét, a kívánságod, a végtelent, a mindenséget. Már majdnem sikerült, már majdnem megkaptad, de a hitetlenség mégis megmart. Titkon kétkedve figyelted a gyűrűket, s megijesztett, amikor a teremtésed néma lett. Nem hitted, hogy ez a célegyenes, hogy most már csak békésen létezni kell.

Tovább olvasom »

Miattad

Bárcsak ne hittem volna az utolsó pillanatig, hogy fogni fogod a kezem közben. Hogy odaöleled azt a kínkeservest. Hogy többé nem játszol nélkülem ezen a gyönyörű földi játszótéren. Bárcsak ne haltam volna egy kicsit meg. De hiszen éppen csak túléltem. Hogyan is történhetett volna velem több minden? Pedig hittem, hogy nem hagy sokáig kibillenve az élet.

Tovább olvasom »

Ne várj, nem jövök

Ha láthatnál olyannak, ha csak engednéd, hogy kibontakozzam. Nyílnék, mint egy virág, csodásan virágba borulnék, s bevirágoznám a mindenedet – tényleg találkoznál velem. De ha elképzelsz, ha mindig csak színezel, szavakat adsz a számba és úgy hiszed, ismersz, akkor sosem jöhetek el. Valójában sosem lehetek veled, ha nem engedsz közel.

Tovább olvasom »

Válassz ember! Félsz vagy szeretsz?

Egészen jók ezek a félelem-érvek, szinte teljesen meggyőztek. Már csak azért is, mert amikor nem szeretek, akkor nem is félek. Mindent, vagy semmit, erről kell döntenem – gondolja az ember. Bátorság, mi fán teremsz?

Tovább olvasom »

Ismerlek valahonnan

Az idő folyékonnyá, tekergőssé válik egészen hamar. Valamiért mégis ott vagyunk a markában. A mohóság, a nyughatatlan fenevad többet akar. Nem elég ismerni, nem elég emlékezni, nem elég érezni, felfogni, s majd idejében tapasztalatba hívni azt, ami eleve ott van a forrásban. Nem. Már most zabálni akarja a tudat, mintha történetünk potenciálja lenne a világon létező legcukrosabb falat.

Tovább olvasom »
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
error:
X