Utolsó perceim a kínzó, mégis megnyugtató bizonytalanságban. Még bárhogy lehet. Akárhogyan dönthetek, akárhogyan érezhetek. Az életem akármerre vezethet. Bízhatok benne – még azelőtt, hogy felfedné magát – s, aközben, ahogyan szirmait bontja előttem.
Hiába, minden megkezdett perc pezseg és sisteregve múlik el. Szinte kibírhatatlan égni a tűzben, amit egy észrevétlen szikra lobbantott fel. Mondd élet, ugye jól érzem, hogy ajándék ez a pár perc?
Megmártózni a lehetőségekben. Emléket gyártani arról, hogy milyen volt azelőtt. Bevésni gondolatokat, felkészülni a lehetetlenre. Elmorzsolni egy könnyet, mielőtt megcsókolna a végzet. Mély levegő hosszan fújva ki, az összehúzott szemöldököt békésen simítani ki. A sokadik A, B és C tervet egy nagy mesteri tervvé összeilleszteni. Szerelembe esni. Érezni. Ezt az óriási bolondságot megmosolyogni.
Hiszen valójában egy csepp tétje sincs. Kismadár lelked minden történés felett száll és kifejezhetetlenül élvezi a szabadság simogató báját. Derűsen szemléli a képzelet összes tárgyát és a csodájukra jár, amint megszüli őket az anyagvilág. Igaz, ezúttal gyorsabban történik, mint valaha. Hiszen végre percekről beszélhetünk csupán, nem órákról, napokról vagy hetekről. De főleg nem évekről.
Tudod élet, sokévnyi teremtéssel mögöttem, igazán élvezem ezt a kevéske, maradék pillanatot a kezemben, mielőtt megcsókolna a végzet. Igaz, ami igaz, kibírhatatlan az izgalma, mintha teljesen szét is morzsolna és a temérdek lehetőségben bizony, a bukás gondolata is benne van. De nem tökéletesítem tovább a tervem, már mindenre is felkészültem.
Valahogy – ha olykor kínkeservesen is – megtanultam együtt folyni a történeteiddel. Bár bevallom, sokáig tartott és a mai napig kapom magamat azon, hogy eszméletemet vesztve fekszem a parton. Mégis, próbálok ott lenni a vízben és a hullámaidra figyelni, merre is terelsz oly bölcsen. Mondhatom, hogy gyakran lepsz meg.
Mindig mondod, Te másképpen gondolkodsz.
Az A, B és C tervem folyton megmosolygod. Megérted persze, hogy egyelőre csak így, darabokra bontva látom, és nem dorgálsz azért, mert makacsul meg szentül hiszem, hogy ezek egymást kizárva valósulhatnak csak meg. Nem, Te terelsz békésen. Aztán meglepsz, amikor nem vagyok hajlandó kinyitni a szemem. Majd, ha még mindig hajthatatlan a fránya lelkem, akkor erőteljesen koppintasz a fejemre.
Vegyem észre! Pillanatok választanak el.
S, ezúttal tudom, hogy azért, mert végre összhangban vagyok Veled. Végre a szívem vezet. Végre hallgatok a meg-érzéseimre, végre látok minden jelet. Végre hiszek. Végre tapasztalom a képességeimet, végre érzem a saját teremtő erőmet. Végre valóra válik minden.
És, az édes A, B és C terv, végre egybeforr, mint amit soha, egy pillanatra sem választottak el. Végre összeáll. Végre értelmet nyer az a sok, reménytelen és szívfacsaró tanítás. Végre értem, mit akartál elmesélni nekem oly nagy igyekezettel. Végre egy vagyok a történettel.
Az utolsó percem pedig – mielőtt végre megcsókol a végzet – hálával töltöm kedves élet. Hiszen tényleg ajándék minden egyes Veled töltött másodpercem. Hálás köszönettel…3…2…1!
