Emlékezni akartam. Mindenre, amennyire csak lehet. Nem akartam kidobni semmit, próbáltam ragaszkodni. Mert annyi minden történt. Nem volt elég a nyoma, tudni akartam azt is, mi hagyta őket rajtam. Még mindig emlékszem.
Minden egyes alkalommal, amikor a fejembe költözöl – más. Pedig nem történt semmi másként, nem változott meg az, ahogyan történt, csak én. Mégis, mást érzek minden egyes alkalommal. Lassan nem emlékszem a valóságra, lassan nem tudom mi és hogyan történt. Csak arra emlékszem, amire szeretnék.
Féltem, hogy elmúlik, talán ezért szorítottalak olyan erősen magamhoz. Féltem, de nem hittem, hogy tényleg megtörténik. Örülök, hogy végül megtörtént, hogy végül elmúlt. Táncoltam a múltammal, és azt akartam, hogy csupán a múltam maradjon. Tisztellek, amiért megváltoztattál, hálás vagyok, amiért megtörténtél. A múltamnak ennyi jár, most elhagyom a jövőmért. Nem szeretném, hogy egy magadban elég legyél, hogy képes legyél meghatározni.
Már nem szeretném, hogy kitűntetett helyed legyen, már nem te vagy az az egy. Az az egy lettél, akire a többiekkel együtt emlékezni szeretnék, akiknek engedem, hogy kicsit is meghatározzanak. Együtt. Idővel kisebb és kisebb lettél, egy régi szép történet csupán, amit egy szép napon majd lehet, hogy el szeretnék mesélni. Csak ezért emlékszem még. Nem szeretném, hogy vissza gyere. A múltamként nem jöhetsz vissza. Mire újra látlak, más leszel és más leszek. Látom majd az arcod, a mosolyod, mindazt, ami felidézi az emlékeim. Azokat, amiket szerettem, azt az embert, akit szerettem.
Táncra kérlek, fogom kezed és csókot csenek. Mert emlékszem, és érezni szeretném még egyszer – újra.
Ezen kívül semmi mást nem szeretnék a már elmúlottól. Érezni szeretnélek szabadon, mindaz nélkül, ami miatt nem működött. Ami miatt nem fordultunk meg többet, ami miatt nem gondoltuk meg magunkat többet. Ami miatt most is tudom, hogy csak az emlékem maradhatsz, a múltam, az egyik történetem. Ezt a csókot szeretném csupán. Ezért felelősséget vállalni nem tudok és nem is akarok.
Mert polcra tettelek mindenestül, nem dobtalak ki. Emlékszem, és szeretem az emléked. Előveszlek időről időre, engedem, hogy átjárj, aztán tovaengedlek. Nem gondolom, hogy a jelenem, jövőm kellene, hogy legyél. Így nem jöhetsz vissza, kérlek, ne is gyere vissza. A múltam vagy, lehetne, hogy továbbra is az maradj? Nem tudom, hogy van-e helyed itt mellettem. Nem tudom, hogy lehetsz-e bármi más nekem, a múltam helyett a jövőm vagy jelenem. Képes vagyok-e mást érezni irántad, akarok-e egyáltalán?
Tiéd a kedvenc hajnali csókom. Te vagy a törődés, az igazi odaadás. A lelkem egy darabja, a majdnem családom. A felejthetetlen, perzselő útmutatás. A filmbéli, hihetetlen szerelem. Az egyik, a történeteim közül. Akárhányszor látlak, érzem, amit éreztem. Szeretem, hogy érzem, de azt hiszem, csak ennyit szeretnék. Félek mást érezni, a jövőmbe rajzolni, mert a múltam nem férhet oda.
Az, aki voltál, aki veled voltam, akik együtt voltunk nem jöhetnek velünk tovább. Ha a jövőm lennél, ne legyél többé a múltam: mert a múltamnak csak egy csókot adnék, a jövőmnek viszont az életem.
