Miattad

Maradtam, pedig azt sem tudtad, hogy menni akartam. Ihlettél, pedig rég nem hitted, hogy a múzsám vagy. Emlékeztem, pedig az emlékeim vészesen koptak. Álmodtam, pedig a lelkem alig bírta. És hittem, mert a szívem mélyén élni akartam. Miattad.


Miattatok, hogy egészen pontosan fogalmazzak. A jövőm miatt, mely a jelenemben némán bukdácsol előre. Egy család miatt, amelyet a határtalan szeretet tart össze. Amelyben többé nem nélkülözzük egymást kibírhatatlan fájdalom közepette. Amelyben egyik érzelem sem bűnös, áramoljon bármerre.

Elképzeltem milyen, ha végre őszinte lehetek. Ha – amikor szeretek – nem mossa tenger a szememet. Ha nem azért szerettek, mert szenvedek. Elképzeltem milyen, létjogosultságot adni a történetünknek. Elképzeltem milyen felszabadulni végre. Ez inspirált az életre.

Elképzeltem, amit azelőtt lehetetlennek éreztem – most valóságosabb volt – olyan, amihez tényleg odaérek egyszer az időben. Nem volt választásom vagy lehetőségem a kételkedésre. Nekem élnem kellett és Ti voltatok az egyetlen indokom erre. Csak azt kívántam, hogy még időben történjen.. Mert megtapasztaltam milyen, amikor a régi család szép lassan múlni kezd.

Elbúcsúznak emberek. Pedig hittem, hogy az oltár előtt csintalan mosollyal nézhetek hátra a vállam felett: Idenézz, minden, amiről beszéltem, valósággá lett! És Te boldogan sírod el azokat a könnyeket, hogy a bolondságom mennyire megérte. Végre boldogsággá lett és lesz is örökre. Meg is ígértem.

Ezt az álmot adtam Neked és a szívednek, hogy maradj velem életben.

Éveken át hallgattad, Neked meséltem. Remélted és reméltem. Éppen ezért rég nem akartam egyedül lenni, amikor integetni kell. Mégis megtettem.

Bárcsak ne hittem volna az utolsó pillanatig, hogy fogni fogod a kezem közben. Hogy odaöleled azt a kínkeservest. Hogy többé nem játszol nélkülem ezen a gyönyörű földi játszótéren. Bárcsak ne haltam volna egy kicsit meg. De hiszen éppen csak túléltem. Hogyan is történhetett volna velem több minden? Pedig hittem, hogy nem hagy sokáig kibillenve az élet.

Hittem, hogy ha valamikor, akkor most jönni fogsz. Hittem, annyira hittem gyermeki szívvel, hogy egyik játék sem érdemes annyira, hogy egyedül hagyj ezzel. Féltél tőlem? Mondd, miért nem hallottad a szívem, amikor az veled egy?

Csak azt a teát akarom inni veled, amely soha nem fogy el ebben az életben. Végtelenül beszélni felette. Nézni a csodálatos szemedbe. Együtt lenni a jelenben és hívni a jövőt a keblünkre. Azzá a családdá lenni, amelyet szentül ígértünk egymásnak az égben. Határtalan, formabontón, őszintén élni földi létünkben.


Nem számít, hogy mennyi idő telt el. Nem számít, hogy már-már idegenné lettünk. Semmi sem, hisz a lelkünk egy.

- Flóra Babett

Ha tetszett, oszdd meg!

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: twitter
Twitter
Megosztás itt: email
Email

Kapcsolódó cikkek

Ne várj, nem jövök

Ha láthatnál olyannak, ha csak engednéd, hogy kibontakozzam. Nyílnék, mint egy virág, csodásan virágba borulnék, s bevirágoznám a mindenedet – tényleg találkoznál velem. De ha elképzelsz, ha mindig csak színezel, szavakat adsz a számba és úgy hiszed, ismersz, akkor sosem jöhetek el. Valójában sosem lehetek veled, ha nem engedsz közel.

Tovább olvasom »

A múltam vagy, a jövőm így nem lehetsz

Már nem szeretném, hogy kitűntetett helyed legyen, már nem te vagy az az egy. Az az egy lettél, akire a többiekkel együtt emlékezni szeretnék, akiknek engedem, hogy kicsit is meghatározzanak. Együtt. Idővel kisebb és kisebb lettél, egy régi szép történet csupán, amit egy szép napon majd lehet, hogy el szeretnék mesélni. Csak ezért emlékszem még.

Tovább olvasom »

Vágyott, de elmaradt hatás

Játék, ez tény. Játék arra az esetre, ha a szerelmednek ki akarod fejezni, hogy elfogytál és nincs tovább. Talán tiszteletből játszottam el neked a túl jól ismert színdarabot. Lásd, hogy nekem ez igenis fontos. Nem volt elég. A minden bennem, nem volt elég. És ez oké.

Tovább olvasom »

Két kézzel szorítani – mégis elengedni

A görcsbe szorult kezeteket lassan szétbontani, az ölelésből kikászálódni, az utolsót hagyni elcsattanni, és elindulni. És ha külön vált a test, a lélek következik. Sorra venni a szívednek kedvest, megmosolyogni, az elnehezült levegőt kifújni. A fájdalmasat engedni eluralkodni, tombolni, megkönnyezni, majd szipogva rendet tenni, újra békét teremteni.

Tovább olvasom »

Elrontottam.. vagy mégsem?

Nem vágynék olyat, amit nem tudom, hogyan kell méltón magamévá tenni. Nem húzna mágneses erővel a szív, nem keverednék kellemetlen eseménysorozatokba, nem gyötörne folyton a helyes és helytelen, s talán az elmém se tartana ennyire kevésre. Gyenge szívű – ha mondhatná, mondaná pálcát törve a dobbanásaim felett.

Tovább olvasom »
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
error:
X