Önismeret

A kérdés pedig, hogy magam mellett döntsek vagy melletted? Nem. A kérdésem nem ez. Nem lehet ez. Ne legyen ez! Bármit kérdezhetek. Bármire választ kapok. Pontosan arra kapok választ, amire a kérdésem vonatkozik. A kérdésem meghatároz. Bármit kérdezhetek. Léteznek a válaszok. Addig gyakorlok.. Míg kérdezni, megtanulok. Létezik a valóságunk. Létezik legalább egy olyan verzió, ami működőképes, elég szép, szerethető és mámoros. Egy ilyen, biztosan van. Hol van? Milyen az? Ha legalább egy van, biztosan több is van. Az eggyel jobb, a még jobb, az annál is jobb. Gondolatról gondolatra, érzésről érzésre képzelem el, a szívemmel. Elég azt az egyet megtalálni, ami már elég jó. Hitet adjon a többre, megengedje, hogy felolvadjon a szívem. Segítsen fókuszálni, a kihívásaim megugrani, az összes hegyem megmozdítani. Olyan tiszta dolog ez. Hogy lehet, hogy ennyi akadály van előtte? Ne ezt kérdezzem, ne is akarjam a magyarázatot. Nem fontos. Nem sikerült, elsőre. Szívem minden vágyát teljesíteni. A tökéleteset hagyni megnyilvánulni. Csak létezni, s megcsodálni. Nem sikerült.. De nem is a tökéleteset akartam. Csak egyetlen jó verziót kívántam. Az álmodást abba, miért hagytam? Sok kérdésre, felesleges a válasz. Érdemes megfelelő kérdésekre találni. Nem a tökéletes kérdésre várni, hanem gyakorolni. Újra meg újra kérdezni, az egyre jobb és jobb válaszokban fürdőzni. Végtelenül kíváncsinak lenni. A kérdés pedig: … ? Olyan lesz a válasz.

Lehet utálni őket. A megerősítéseket. Mert tényleg üres pusmogásnak tűnnek. Amikor van egy meggyőződésünk és kész hitrendszer épült rá, akkor elég gyengén hat egy mézesmázos pozitív mondat. Nem változtatja meg az életünket csettintésre és kicsit sem tűnik úgy, hogy varázsereje volna. Hiába hallgatjuk kitartóan vagy mantrázzuk a szívünket is beleadva. De nem is ez a célja. Persze, hogy egy jól kigondolt, derűs mondat nem tud szembeszállni egy ezerszer átélt élménnyel, ami túl erősen lüktet. Millió tapasztalás szól ellene. Mondat vs. élmény. Egyértelmű a válasz. Ötleteket viszont adhat. Mondhatja azt az elménknek, hogy figyelj, néha, amikor gondolsz, akkor gondolhatnál valami ilyesmit is.. Ismételni szeretnél vagy kipróbálni valami újat? A megerősítés itt van, útmutatásnak. Megerősíthet benned egy érzést, élményt, kinyithat egy ajtót a világodban. Valami újra, másra. Vajon milyen az az élet, amiben egy ilyen derűs mondatra nem legyintünk szkeptikusan? Milyen az az élet, amiben ezek a mondatok erőt adnak és célul szolgálnak? Milyen az az élet, amiben körbenézve jelenként ismerjük fel a kívánságainkat? A válaszok igazán megérdemlik az esélyt. Amikor arra van szükség, hívj segítségül megerősítést: „Már minden megoldódott.” „Jobbnál jobb utakon járok.” „Szeretem a tapasztalásom.” Itt vannak, csupán útmutatásnak, míg meggyőződéssé nem válnak.

Ha akarom, kívül élem meg minden belső rezdülésemet. Elszenvedek helyzeteket, sodródok, másokra figyelek. Ha akarom, felismerem, hogy a kívül zajló dolog, valójában belül indul el. Milyen vágyam teljesül azzal, hogy másik vágyaimat késleltetem? Mi van a vágyam túloldalán, amitől valójában félek? Miért jó nekem a kudarc, igazából mitől ment meg? Ha nem akarom látni, fogom az egészet és kívülre teszem. A szenvedésre figyelek. Épp nem akarom a felelősséget, a helyzet terhét, a saját részemet benne. A következményét viselem. Ha úgy akarom, magamra figyelek. Megkeresem az okaimat belül, megértem a miértjüket. Nyitott szemmel, s a felelősséggel bennem, körbenézek az életben. Van kedvem, erőm, képességem erre. Belül vagyok, a külvilágot csodálom. Aztán váltok. Kívül vagyok. Elfelejtem, hogy belül is van maradásom. Váltok. Belül vagyok. A külvilágot illúziónak tartom. Váltok. Nincs is a külvilágra hatásom. Hogyan lehetne felelősségem? Beleszólásom? Váltok. Minden belőlem van. Muszáj látnom. A kívül nem egy kőbe vésett dolog. Nem lehet rám ekkora hatással. Nekem van rá hatásom, ha van elég rálátásom. Aztán megint váltok. Felejtek és emlékszem, felelősséget hárítok. Gyakorlok, megállok, felháborodok. Megtörténnek velem dolgok. Szenvedek, félek, sodródok. Máskor látok, irányítok, alakítok. Megtörténnek velem dolgok. Mosolygok. Állandóan váltakozom. Kívül és belül is vagyok.

Használjuk, mint szófordulat. Díszes mondat. Odavetjük egymásnak. Azt mondjuk, hogy szeretünk. Észre sem vesszük, mennyire súlytalan a beszédünk. Hogy egyetlen pillanatnyi próbát sem bírna ki. Az élet, játszani, véletlenül se hívjon ki.. Hisszük, hogy ismerjük a mélységet. Állítjuk, nincsenek feltételek. Tényleg? Nem a számonkérés vagy a kételkedő hangnem a lényeg. Az őszinteséged. Mit jelent a szeretet, amikor a legrosszabb történik meg? Amikor azért nincsenek feltételek, mert nem is lehetnek. Nem léteznek. Az elképzelhetetlen, amire nem készültél fel. Akkor is szeretsz? Bírod a súlyt, amit miattam cipelsz? El tudod olvasni ezt úgy, hogy nem hibáztatást feltételezel? Elfogadni, megbocsátani, együtt létezni a mélységgel, amit a tapasztalás hozott el. Valami ilyesmit jelent a feltétel nélküliség. Nekem. Befogadni a kéretlen adományt, amikor az életpróbám igencsak kipróbál.. Arca lettél egy tanításnak, amit magamért tanultam meg. Nem kértem, a szeretet mégis megjelent. Könnyű lélek. Az enyém és a tied. Pehelykönnyű legyen, ezt kívánom neked. Nincsenek feltételek.

Magaddal nem szembenézni, s az igaz lényed letagadni. Eltakarni. Nem biztos, hogy jó a szó. A bátorság. Meggondolatlan vakmerőség talán, hinni, hogy nincsen következménye. Hogy lehet élni két vagy több száz életet, s a meghasonulás nem fáj. Próbáltad már? Bátor vagy, amiért meg mered tenni. Mersz másnak mutatkozni, s a színjátszáson túl, már egészen azzá lenni, ami. Elhinni és el is felejteni, hogy van benned valami eredeti. Mersz legyinteni a benned élő elhívásokra, ambíciókra, vágyakra. Mered azt mondani, hogy üres lárma! Degradálni a dobogásodat és vállat rándítani a jelekre, amik azt mondják, rossz ösvényen vagy. Persze, hallgatod a hangodat, a díszes intuíciódat. De csak mondjon olyat, ami nem fér el a kirakatodban. Csak merje suttogni az igaz valódat! A pokolba vele, igaz? Vakmerő vagy, hogy kerülőutakon hajszolod a boldogságodat, pedig a lelked már szólt róla. Valamiért azért még kitart.. Miközben mi bátornak mondjuk azokat, akik önazonosak. Pedig igazán, kicsit sem bátor dolog annak lenni, ami ott belül, úgy mindenestől, tényleg vagy. Mondhatni, a létezés egyszerűségével. Mindenki a saját elhívása szerint. Csak úgy, egészen mezítelen. Mégis dicsérjük, amikor valaki idáig merészkedik: olyan bátor vagy! De fordítva van. Az a bátor dolog, hogy mersz magadon kívül bárki más lenni. Színjátszani. Bátorság.. inkább vakmerő bolondság. Ez most túlzás? Talán. Talán egész életedben nem kell szembenézned a benned élővel – s, mindez károgás. Talán keményen kéri majd számon rajtad az élet – a mindenség benned, ami örökké kiált. Talán megúszod. Talán megbánod. Előre nem tudod, s nem is tudhatod. De mondd, tovább csinálod? Akárhogy is, bátor dolog.

Olyan jó, hogy vagytok! Mindig rámutattok, pontosan hol is vagyok lobbanékony. Az illúzió fáj ilyenkor, hogy már egészen elhittem. Látnak, értenek, átéreznek. Mégsem? A kedélyes tanácsok, amik ordítva árulkodnak: nem láthatod, amit én látok. Fogalmad sincsen. És ezt értem.. akkor mégis miért érint ez ilyen mélyen? Mert még mindig sokat jelent. Még mindig függök tőle. Még mindig igazítom magam érte. Hol van így a végtelenségem? Az eredeti, a vágatlan – az igazán komplex. A színes. Vágytam az elfogadást, mert belül, magamat, igazán, még mindig nem fogadtam el. Álmodtam a hited, mert belül, a szívemben, igazán, még mindig szükségem van rá. Kértem a megértésed, mert belül, s igazán, minden porcikámban, még mindig.. És mindig is vágyni fogok rá. A legszívszorítóbb tanácsod pedig összetöri ezt az egészet. Hát mégsem látsz? Mégsem érzel? Mégsem értesz meg? Mégis egyedül vagyok odakint és idebent? Akkor ennyi az önelfogadás? A híres neves önszeretet? A túlcizellált önismeret? Addig vagyok jól, amíg nem koppan az állam, hogy senkinek, még csak fogalma sincsen? Rólam. A szívemről. A mindenről odakint, s a mindenről idebent. Hol van ebben a belső stabilitás, a végtelen nyitottság magam felé és a sziporkázó boldogság? Miért nem teljesen oké ez nekem? Mit érdekel? Kicsit sem vállrándítva vagy dacosan. Inkább igazán. Fáj.. Ugyanakkor az is igaz, hogy mások akarunk lenni. Oka van, amiért nem állunk meg állandóan magyarázkodni. S, rendben van, hogy különbözünk, mert enélkül nem is lenne izgi.. Mások lehetünk.. és mások is akarunk lenni. Szeretünk igazán, mélyen mások lenni. Akkor most örömteli vagy könnyfakasztó ez a dolog? A választ pedig kéretlen tanácsok nélkül is tudod.