Álmok

Gyönyörű vágyak, a lélek leggyönyörűbb terméből. Állsz az ablakában és kitekintesz a világra. Ahogyan nézel, amilyen szépet és meghatót kívánsz, olyat csak ebből hatalmas és mesés csarnokból lehet, amit hiába is nevezel, érzel kicsinek. Azt is tudod, hogy ez egy igazi hely. Néha mersz őszintének lenni. Költőnek, fennköltnek, varázslatosnak lenni. Elismerni, hogy ez igaz-igazként létezik benned, s tényleg, magadat így szereted. Járkálsz más termekben, nézel a különböző ablakokból a világra, de talán ez az a hely.. A változások benned, a növekedés vagy a gyötrőnek tűnő csiszolás lehet, hogy igazából fényes helyről érkezik? Ott születik meg az ötlet, az elgondolás, az a csodás érzelmi lenyomat, amihez sokszor valósággal kínzó út vezet? S, mi állunk a különböző termekben és vélekedünk. Hol így, hol úgy. Még mindig akarjuk azt a mennyeit, ami megszületett egyszer – mert az sehogyan nem múlik el. Szomjazunk rá, keressük, mert egyszer már megtaláltuk odabent. Látni akarjuk kint, tapasztalni, talán megosztani másokkal. Mert bennünk már létezik. Miért oly fontos, hogy megjelenik-e kint? „Mert az az igazi”? Az lenne a valódi? Hisz bennünk már létezik, mi lehetne annál igazibb? Talán azért kell, hogy amikor a különböző termekben sétálunk és szélsőségesen vélekedünk, ne tudjuk elfelejteni a fényes termet, s a csodát, amit életre hívott a szívünkben. A másik termek. Sokszínűek. De talán az az egy.. Az egy igazán igazi hely.

A kis történet a szívünk csücskében megmutatkozik a világ minden részében. Ezért többről szól, mint gondolnánk. Jóval többről. Az életről, meg arról, ahogyan éljük azt. Elvről, értékről, világrendről szól, a szabályokról és határokról. A lényünkről, mely új formákat keres a tapasztalásra. Itt vagyunk benne, a világban, s a történetben egyszerre, mégis tagadjuk magunkat érte. Mi ez, ha nem téveszme? Itt vagyok benne, s nem találom a formát, amelyben lényem tényleg létezhetne. Félek tőle. Úgy érzem, lehetetlen, máskor pedig, hogy nagyon is lehetséges. Ide-oda rángatnak az érzések, félelmek és elfáradt meggyőződések. Új világra szültek, de még mindig a régi munkál bennem. Keresem, kutatom az igaz-igaz létet, aztán sorra eltévedek. Félek. Lebeszélem magamat, az érveim köddé lesznek, csak a puritán érzés marad meg. De az, lüktet. Képviselnem kell, működtetni, kinyitni vele a teret. De érzem, teher. Amikor félek, a súlyát nem bírom el. Kudarcom sejlik benne, az arconcsapás, hogy nem vagyok méltó a lényemre. Sosem lépem meg, sosem élem meg, csak maradok a könnyekre. Gördülnek, generációkon át siratják a lehetőséget. Az értéket, az elhívást és küldetést, amiért lépni kell. Érdemes. A születő energia, ami robbanásra kész, bent marad. A megfogalmazott döntés, ami szerint nem éljük az életünket. Az újra és újra kipattantó szikra, ami nem lobbanhat tűzre, s így a parázs bölcsességéhez sem juthatunk el. Pedig kitartóan pattog bennünk az isteni, hogy vegyük észre. Utakat nyit, ösvényeket, elágazásokat, hogy lépjünk végre. Haladjunk afelé, a szívünket is adjuk érte. Hogy cselekedsz? Mit kezdesz a szíved csücskével? Mi lesz a történettel? A világot benned csitítod, vagy megtanulsz élni véle?

Annak lenni, aki nem vagy. Szeretnél, de nem vagy. A változásról nem szóltak. Benne vagy a változásban, maga vagy a változó, mégsem tudod magadévá tenni. Tényleg erre kellett menni? Olyat csinálni, úgy csinálni, akkor csinálni. Most pedig, létezni. Ezzel együtt. Várni magadtól, hogy az légy, aki nem vagy. Szeretnél, de nem vagy. Fáj, ahogyan elhatalmasodik rajtad a verseny, amit egy verzióddal futsz. Neki, ő neki, megvan, ami neked nincs. Ott tart, ahol neked nyomod sincs. Neki, ő neki, nem kellett olyat, úgy és akkor csinálni. Elfogadni. Egyáltalán felismerni, hogy hányszor szorul titokban a szíved, amikor a futamot újra meg újra elveszíted. Nincs esélyed. Akkor mire fel a verseny? Egy ígéretnek. Az álomnak, amit csöppség rezgés óta álmodsz. Ami most nincs úgy. Nem lesz úgy. Később, másként, talán, valahogyan lesz – máshogy, picit hasonló. Nem lesz az ígéreteddel, az álmoddal egyenlő. Ez egy változás, amiről tényleg nem jött értesítő. Száradó könnyek nyomán nincs más teendő, mint jobbá tenni. Százszor merészebben álmodni, integrálni, birtokolni, mítosszá tenni. Mesévé, amiben hős vagy, amiben minden kanyar érted van. Rugalmas változóvá lenni, s folyni – a partról egyenesen a közepébe ugrani. Mondani: itt vagyok, hogy beváltsam az ígéretem, s az álmom valósággá tegyem. Talán elvesztettem a versenyt, lemaradtam egykori önmagamról, sőt, elhagytam félúton. Talán nem így képzeltem. De egyikünk sem. Változóvá lettem, hogy magam legyek, s igaz legyek. Hogy verseny helyett megéljem a történetet, amit mesélek.

Talán túl nagy az álmom, egyszerűen óriási ebbe a világba. Hiszek én, hiszek, nem azért mondom, hidd el. Szemérmetlenül álmodok mindent, részletgazdagon, érzéssel. Egy részem régen ott él az általam teremtett csodavilágban – de egy másik itt ragadt, ebben a valóságban. Ez a világ pedig, még nem olyan.. Türelemmel, persze. Alázatosan, kitartóan, hittel. Kérdés nélkül, kétségtelen, könnyen. Értem én, értem, de mégis mit kezdjek a szétszakadt tapasztalásommal? A skizofrénia ehhez képest, móka.. Kész az útitervem, itt a csomagom mellettem – bele a végtelenbe, erről döntöttem. De tudod, már az sem érdekel, ha egyedül kell mennem, meztelen, s nem vihetek magammal senkit, és semmit sem. Nem érdekel, nincs semmilyen kikötés, semmilyen feltétel. Történjen! Nem lehet, hogy túl nagy az álmom, lehetetlen, hogy ne férne el. Itt a helye velem, bennem, mellettem, körülöttem. Megérdemlem a kerekséget, az egységet, amit a születésem ígért meg. Ezért létezem, a fene egye meg.. Eleget voltam széthasadva, két darabban, messze az eredetemtől, elsodorva a világban. Megpróbáltam mindet, de a se veled, se nélküled, a mindent vagy semmit, és a világgá megyek verzió sem vigasztalt meg. Az elmém bánatára, nem érhetem be kevesebbel. Történnie kell!

Jól gondold meg a választ – megnézted, biztosan kulcsra zártad? Egye fene, akkor nyisd ki azt a másikat! Ezt azt ajtót te magad választottad, arra az eshetőségre, ha végre készen állsz belépni rajta. Részletekbe menően megálmodtad, mi terüljön eléd, mikor a mellkasod végre a benti levegőhöz ér. Ahogyan megjelensz a térben, ahogyan eggyé válik veled minden, minden apró rezgésed tapasztalássá lesz. Ez volt a terv. Kinyitottad? Ne szerénykedj, mondd meg! Ilyennek képzelted?

Ezután mi lesz? Válaszolj, könyörögve kérlek! Megmondom én neked mi lesz: ezután álmodsz tovább, kedves!