A kis történet a szívünk csücskében megmutatkozik a világ minden részében. Ezért többről szól, mint gondolnánk. Jóval többről.
Az életről, meg arról, ahogyan éljük azt. Elvről, értékről, világrendről szól, a szabályokról és határokról. A lényünkről, mely új formákat keres a tapasztalásra.
Itt vagyunk benne, a világban, s a történetben egyszerre, mégis tagadjuk magunkat érte. Mi ez, ha nem téveszme?
Itt vagyok benne, s nem találom a formát, amelyben lényem tényleg létezhetne.
Félek tőle. Úgy érzem, lehetetlen, máskor pedig, hogy nagyon is lehetséges. Ide-oda rángatnak az érzések, félelmek és elfáradt meggyőződések.
Új világra szültek, de még mindig a régi munkál bennem. Keresem, kutatom az igaz-igaz létet, aztán sorra eltévedek. Félek. Lebeszélem magamat, az érveim köddé lesznek, csak a puritán érzés marad meg. De az, lüktet.
Képviselnem kell, működtetni, kinyitni vele a teret. De érzem, teher. Amikor félek, a súlyát nem bírom el.
Kudarcom sejlik benne, az arconcsapás, hogy nem vagyok méltó a lényemre. Sosem lépem meg, sosem élem meg, csak maradok a könnyekre. Gördülnek, generációkon át siratják a lehetőséget. Az értéket, az elhívást és küldetést, amiért lépni kell. Érdemes.
A születő energia, ami robbanásra kész, bent marad. A megfogalmazott döntés, ami szerint nem éljük az életünket. Az újra és újra kipattantó szikra, ami nem lobbanhat tűzre, s így a parázs bölcsességéhez sem juthatunk el. Pedig kitartóan pattog bennünk az isteni, hogy vegyük észre.
Utakat nyit, ösvényeket, elágazásokat, hogy lépjünk végre. Haladjunk afelé, a szívünket is adjuk érte.
Hogy cselekedsz? Mit kezdesz a szíved csücskével? Mi lesz a történettel? A világot benned csitítod, vagy megtanulsz élni véle?