Elengedés

Légyszi, légyszi, add fel. Ugye megteszed?! De ígérd is meg! Ha ilyen szépen kérsz, örömmel. Ki a kezemből, bele a világba. Engedem. Agy kikapcs, mostantól zéró gondolat. Az érzésekről többé nem hallasz. Elismerem, elbuktam. Hogy kell? Elfáradtam, elfogytam, abbahagytam. Elég is volt, nincs is több, jó is ez. Annyira fenomenálisan piszok jó ez. Feladni, mert nem bírod el. Könnyű érzések, levegő, emelj fel. Szép dolog is ez. Az elméből megoldhatatlant megoldják az égiek. Így vagy úgy, lesz, ahogyan kell. Lemondani róla, persze, az másmilyen.. Magadról mondani le, kicsit sem vicces. De itt lenni és belátni, hogy nem megy. Rendben van, hogy nem megy. Hova erőltesd?! Amit aggyal, kitalálni nem lehet, s egyáltalán nem is kell.. Jön, meg megy. A szíved intézi el. A bizalom öleli meg. A jelenlét ismeri fel. A mosolyod örökíti meg. A szabadság benned, az égig emel. Most már azt is tudod, hogyan kell. De tényleg, légyszi, légyszi, add fel!

De nem vagy más, mint szellem. Rettegő hazug, aki tényleg nem emlékszik semmire. Olyan mélyen tűntetted el a nyomaimat, mintha soha nem jártam volna bensődben. Mintha azok a keserves évek sosem történtek volna meg. Nem törölted könnyem, a tincset a fülem mögé nem simítottad, mint egy filmben. Nem láttad, ahogyan felkelek daccal a tekintetemben, nem érezted, ahogyan erőszakkal tollak el. Nem ismerted fel, hogy igen, most lök el. Nem lehetsz túl, s elég közel. Menj el. Nem hallgattad a remegő hangom éjjel, ahogyan ezer meg ezer papírzsepit fújok el. Ahogyan kimerülten, zéró figyelemmel, roncsként hívlak fel. Nem lépdeltél a morzsákon, amikké az életem lett. Nem mosolyogtál meg, ahogyan agyamenten, állandóan seprek. Ahogyan a fulladás kerülget, az élet meg öklel. Nem vélted úgy, hogy méltatlan. Egy kicsit sem, néha sem jöttél, hogy mosolyt csalj az arcomra. Nem vitted a terhet velem, ritka pillanatokra. Nem mondtad könnyes szemmel, hogy akart.. de mégsem jött el. Nem emlékeztettél igaz valómra. Nem vártad meg türelmesen, amíg kibogozom a végzetemet. Egyáltalán, meg kicsit sem voltál a legnagyobb tanítóm ebben. Nem voltál égi jel vagy család a reménytelenségben. Nem voltál történet, amelybe kapaszkodni lehetett. Útjelző vagy sorsfordító lecke. Farkas, mely a vadakat messze űzi el. Nem. Még csak valamirevaló tanúm sem voltál az egészben. Hisz nem emlékszel.

Ne érezd, hogy rólad szól – mert nem. Ne érezd, hogy miattad van – mert nem. És ne is akard, hogy addig-addig tekeregjen, míg felőröl – mert egész egyszerűen nem téged illet. Fogadd el, hogy a vállalásod ennyi volt. Megtetted, odaadtad, megköszönték: a feladat véget ért. Köszönd meg a leckét.

Jövő voltál, mostanra múlt vagy. Bizonyos, hogy a jelenem nem vagy. S, ez egyszer, talán ez nem baj!

Jól gondold meg a választ – megnézted, biztosan kulcsra zártad? Egye fene, akkor nyisd ki azt a másikat! Ezt azt ajtót te magad választottad, arra az eshetőségre, ha végre készen állsz belépni rajta. Részletekbe menően megálmodtad, mi terüljön eléd, mikor a mellkasod végre a benti levegőhöz ér. Ahogyan megjelensz a térben, ahogyan eggyé válik veled minden, minden apró rezgésed tapasztalássá lesz. Ez volt a terv. Kinyitottad? Ne szerénykedj, mondd meg! Ilyennek képzelted?

Akármerre lépünk, talpunk alá keveredik egy, még száradó félben lévő érzelem, melyet valaki már úgy-ahogy elengedett, de azért még mindig fájó pontnak él meg. A földön hever, átsétál rajta a tömeg. Enyém is, meg a tiéd is lehet. Önkéntelen járunk lábujjhegyen, hisz mindenhol ott vannak a levelek – rájuk lépni zajos, kellemetlen. Hiába vagyunk türelemmel, egyre több lesz. Már a kis szellőtől is zörrenünk, a szárazságban törünk, majd az esőben rejtjük el könnyeinket. Bármikor földre hullhat féltve őrzött levelünk, ha kedveltük, ha csak megtűrtük, de akkor is, ha szívünk szerint soha nem eresztettük volna el. El kell engednünk! Vajon a fáknak is fáj ereszteni a levelük?! Rögeszmésen gereblyézzük a kertet, mert nem olyan, mint régen. Nincs rend. Kupac hátán kupac – halomban állnak az érzelmek. Minden olyan szemetes! Számunkra szemét az, ami kikerül belőlünk, s többé már nem részünk, hiába volt az imént még fontos alkotó elemünk. Összeszedjük, kidobjuk, és nem hagyjuk, hogy táptalaj váljék belőle. Pedig most van itt az ideje! A zajos lépteknek, a félig meleg napsütésnek, a hidegrázásnak, durva szélnek és a szomorkás esőnek. Könnyeknek, nehézségnek, a legnagyobb, legnehezebb leveleknek. Igazán tisztelhetnénk őket. Mert ha lehullnak a levelek, puritán lesz minden. Nem lesznek díszek, hangos zörejek. Egy ideig magunk leszünk, meztelen, majd a természet betakar minket – idővel. Előtte kezünkben a feladat, hogy megéljük a levélhullást, hogy tiszteljük saját, egyéni őszünket. Vetkőztessük lelkünket, tisztuljunk meg, vessünk számot, takarítsunk be: érjünk meg arra, amire lelkünk kijelölt minket! Levélhullásra fel!