Kapcsolódás

Hogyan szeressem magam jobban? Szeretlek, csak ne lennél olyan, amilyen vagy. Szeretlek, viszont az egész világ ellenünk van. Szeretlek, de.. és a szívem beleszakad. Hogyan szeresselek jobban? Nem tudom elképzelni. A világot, amiben minden rendben van. Mindannyiunk vágya összhangban. Majd ha láttam a gyakorlatban! Ültem asztaloknál, mondtam szavakat, magamnak és mindenki másnak bebizonyítottam.. Láttam kisimult arcokat, békét kötött konfliktusokat, átvészelt időszakokat. Megtapasztaltam, ahogyan a lehetetlen is könnyen jár, s kél, a legigazabb valóságban. Elfáradtam. Ebben a bizonyításban, előre tapasztalásban, önmagam sanyargatásában. Az összes teherben és felelősségben, amit magamra aggattam. Akad társam, ebben a világban. Minden kihívásban. Az összes csodában. Szeretem magamat. Bízom magamban. Ismerem a valóságunkat. Ezzel akarom sokkal jobban szeretni magunkat. Mindannyiunk vágya összhangban.

Folyamatosan egymást választani. Ez valós. Egymásért lenni. Ez igaz. Nem tetszett, amilyenné váltam. Féltem, hogy aki lenni szeretnék, az veled nem összeegyeztethető. Veled boldogabb voltam, akkor is, ha időről időre elborzadtam. A szerelmet válasszam? Magamról, bizonyos részeimről, lemaradtam. Magamat válasszam? Miért gondolom, hogy veled ezek a részeim, semmiképp nem lehetnek párban? Az érdekel a legjobban, hogy milyen vagyok veled, s egyszerre magammal, a legcsodálatosabb formában. A legjavában. Folyamatosan egymást választani. Ez valós. Egymásért lenni. Ez igaz: Remélem, hogy ezúttal is egymás mellett kötünk ki. Egymást választjuk anélkül, hogy feladnánk saját magunkat. Megtaláljuk a közös valóságunkat.

Létezel, s hiány vagy. Akarlak látni, boldognak. Távolról. Örömkönnyeket sírni. Neked, az összes jót kívánni. Rohanni. Csak tőled külön lenni. Nem akarlak az életemben tudni. Szabad ezt beismerni? Szabad ennyire, mérhetetlenül, kibaszottul őszintének lenni? Nehéz volna szembenézni. A benned élő pokollal tényleg szembenézni. Nem én akarok ebben a tükröd lenni. Tőled messze, létezni. Távolról szeretni. Az összes jót, az összes szépet és csodálatosat odakívánni. Látlak, túl jól látlak. Távolról akarlak nézni. Az örömödben tisztes távolból fürdőzni. Az utolsó sorból a leghangosabban tapsolni. Örök hívednek lenni. El akarok búcsúzni.. Magamnak, a nekem járót megkeresni. Belőled meggyógyulni, merni függetlenedni. A sorainkat, elrendezettnek tekinteni. Örökké, s állandóan, nem kell mindenkivel kapcsolódásban lenni. Távol, tőled távol akarok lenni. Soha meg nem bánni. A legjobbakat kívánni. Hátra se nézni. A teljességnek lenni.

Nem a szép indokaidért, a soha végig sem gondolt mondandódért. Az át nem látott lényegért, a meg nem értett történésekért. Az üveges tekintetért vagy a mélységes elveszettségért. Nem azért, mert neked sikerült, s én maga vagyok a kudarc. Ébredtem, mert a legkedvesebb szerepeink helyett egészen más került színpadra. Nehéz voltál, amikor utálatos álruhákat öltöttél magadra. Meg sem értve, tetted a dolgodat. Nem akartam, a magamét eljátszani.. Rémálomban ragadtam. Időről időre megpillantva a húrokat, maradtam ugyanaz. Megtetted, a magadét, az új és megszokott szerepeimért. Véletlenül se változzak. Kicsit sem tudatos, a meseszép. Marionett. A legszebb, akit valaha láttam. Párja vagyok, a tehetetlen, s az örökké néma. Rángattalak, s rángattál, hogy megpendítsük a húrjainkat. Disszonáns hang. Én kérlek erre? Te kérsz erre? Valami mindkettőnket rángat. Amolyan vándor vagy. Voltál. Nekem az voltál. Akinek teher a főszerep, aki mindenképp koldusnak született. A pisze orránál tovább nem látó, a saját lábában megbotló. Ennek láttalak. Akit távolról, sohasem közelről, még csak megérinteni sem szabad. Belőlem nem íródott főszerep, hogy az utadba simuljak. Sokkal inkább messzire, messzire taszítsalak. S, miért nem szerettem a vándormadarat? Miért nem szerettem magam, aki ugyanolyan szabad? Hogy lehettél volna szívem választottja, amikor egyszerre vagy kitaszítottja? Elfogadni magamat. Mások kezéből, a múltból, az összes mentális térből, kitépni a zsinórjaimat. Ne rángassanak.. Hadd legyek szabad! Szaladni, a kedvenc színpadomra fel. Az ölelésedben veszni el. Csodálni a szabadságodat. Megismerni, benned milyen: a szabad akarat.

Használjuk, mint szófordulat. Díszes mondat. Odavetjük egymásnak. Azt mondjuk, hogy szeretünk. Észre sem vesszük, mennyire súlytalan a beszédünk. Hogy egyetlen pillanatnyi próbát sem bírna ki. Az élet, játszani, véletlenül se hívjon ki.. Hisszük, hogy ismerjük a mélységet. Állítjuk, nincsenek feltételek. Tényleg? Nem a számonkérés vagy a kételkedő hangnem a lényeg. Az őszinteséged. Mit jelent a szeretet, amikor a legrosszabb történik meg? Amikor azért nincsenek feltételek, mert nem is lehetnek. Nem léteznek. Az elképzelhetetlen, amire nem készültél fel. Akkor is szeretsz? Bírod a súlyt, amit miattam cipelsz? El tudod olvasni ezt úgy, hogy nem hibáztatást feltételezel? Elfogadni, megbocsátani, együtt létezni a mélységgel, amit a tapasztalás hozott el. Valami ilyesmit jelent a feltétel nélküliség. Nekem. Befogadni a kéretlen adományt, amikor az életpróbám igencsak kipróbál.. Arca lettél egy tanításnak, amit magamért tanultam meg. Nem kértem, a szeretet mégis megjelent. Könnyű lélek. Az enyém és a tied. Pehelykönnyű legyen, ezt kívánom neked. Nincsenek feltételek.

Jelen szeretnék lenni. Így, ahogyan most vagyok. Neki. Nem történne másképpen, a múlt nem változna meg. De én ott lennék, neki. Most, ahogyan ez megszületett bennem, talán azt hiszem a szívemben, hogy valahogyan más lesz majd. Neki. Más, amire emlékszem – csak egy kicsivel jobb, egy hajszállal könnyebb, egy könnycseppel kevesebb. De éppen annyi. Nem azért, mert kőbe van vésve, vagy, mert olyan vaskos dolog a múlt. Már elmúlt. Nem is azért, mert a változtatás csökönyös szándéka dobbanna bennem. Tévút. Inkább a végtelen kígyózik. Tekereg és szólít. Keresem a szavakat, a megfelelőket – kutatom, hogy mit mondjak. Végül minden választásom ösztön, valami eleve szózat, amit Istenemre esküszöm, most először formálok a számmal. Mégis, egyszerre idézem egy emlékből, egy érzésből, a múltban. Ezeket a szavakat már mondtam. Hallottam? A rezgést belőlem, odaadtam. Öleltem és szorítottam. Támasz is voltam. Emlékszem rá, hogy ezeket tényleg megkaptam.. Adtam? Most, amikor téren és időn át szólok, az akkori fülemmel is hallom. A hangom. Mindez egyszerre történelem, s közben maga a jelen. Misztikus köd, valódi végtelen. A vágyam, hogy ott legyek.. Eleve itt is csak tőle lehetek. Jelen.