Lélekszó

Hogyan szeressem magam jobban? Szeretlek, csak ne lennél olyan, amilyen vagy. Szeretlek, viszont az egész világ ellenünk van. Szeretlek, de.. és a szívem beleszakad. Hogyan szeresselek jobban? Nem tudom elképzelni. A világot, amiben minden rendben van. Mindannyiunk vágya összhangban. Majd ha láttam a gyakorlatban! Ültem asztaloknál, mondtam szavakat, magamnak és mindenki másnak bebizonyítottam.. Láttam kisimult arcokat, békét kötött konfliktusokat, átvészelt időszakokat. Megtapasztaltam, ahogyan a lehetetlen is könnyen jár, s kél, a legigazabb valóságban. Elfáradtam. Ebben a bizonyításban, előre tapasztalásban, önmagam sanyargatásában. Az összes teherben és felelősségben, amit magamra aggattam. Akad társam, ebben a világban. Minden kihívásban. Az összes csodában. Szeretem magamat. Bízom magamban. Ismerem a valóságunkat. Ezzel akarom sokkal jobban szeretni magunkat. Mindannyiunk vágya összhangban.

Furcsa dolog a csoda. Mintha soha nem is vágyná, senki, igazán, soha. Hangzatosan, büszkén, persze. A valóságban? Nem tudják mi az: a csoda. A csoda, a szívemnek kedves. Amit megölelek az összes sejtemmel, magamévá teszem, a lényemhez tartozóvá és bearanyozom vele az életem. Engedem, hogy az legyen nekem, akinek lennie kell. Csoda. És csodálom érte, szeretem, bátorítom, viszem. Létezik a csoda. Magányból palota. Míg a hétköznapok mocska be nem fogja. Ott van, már-már eltiporva. Legyél ilyen, legyél olyan. Ne maradj csoda. Nem lehetek veled, csoda. Minek vagyok földi csillag? Néha, pillanatokra elkapnak. Szikra vagyok, a tűzről pattant. Csodálnak és látnak. Emlékeznek, s a szívükbe zárnak. Majd elhagynak. Hosszútávra, miért nem maradhatok útitársnak? A tűz vagyok, az újra meg újra lángoló. A tekintetet magával ragadó. Az egész életet végig kísérő. Mindent bearanyozó. Mégis elhittem, hogy semmi bennem, még csak nem is különleges. Hisz elfordultak tőlem. Hisz megszoktak. Hisz kicsit sem láttak. Meguntak. Eldobtak. Három napig tart? Lemaradni rólam. Hogyan lehet egyáltalán lemaradni rólam?! Az összes szavam inni, a végtelen hajam megmosolyogni. A nevetésemben úszni, a ragyogásom látni. Bájom, szenvedélyem vágyni. Az aurám ölelni. Körülöttem, velem, általam boldogulni. A démon mondja bennem, aki nem evilági. Az a csoda bennem, amit még én magam is megkérdőjeleztem. Meg lehet őt szokni? Be lehet vele telni? Hétköznapinak csúfolni? Elfeledni. Elcserélni. Elfecsérelni. Szabad a belső fényét kioltani? Szabad hagyni, kialudni? Önmagáról, teljesen megfeledkezni. A csodák, nem így szoktak élni. Démonnak, tényleg kell születni. Magunkhoz, ajánlatos méltóvá válni. Kiscsillagnak, nagycsillagnak, galaxisnak, világegyetemnek lenni. Fényként élni.

Múltban lévő árnyakban, félénk, gyáva figurákban, gyakran használt szó: a sajnálom. Ott maradtok a múltban, az ezeregy csalódásban, a soha ki nem sírt könnyben, az ordításban. Fejjel a falnak őrültségben, a fájdalomban és szorításban, az összezavarodott kínlódásban. Tiltásban, bűnben, okoskodásban. Próbálkozásban. Nem sikerült. Nem sikerült! Ezeregyszer sem sikerült! Egyedül próbálkoztam? A csodát, miért tőletek vártam? Nem jönnek. Onnan el. A múltból. Hiába az ajtó, résnyire meg tárva nyitva. Adtál időt, vártál, néztél hátra. Emlékeztél, egyben mesélted, össze akartad fűzni: híd akartál lenni. Életben maradni. A múlt árnyaiba, nem szabad szerelmesnek lenni. Ennyire félni. Egy-egy én-részt örökre akarni. Ott maradni. Menni? Sorra csukódik az ajtó, kattan a zár. Mindegyik verziójukból megvan az utolsó pillantás. Gördülő könnycsepp, üres magány, csalódás. Ezeregy csalódás. Meghaltál. A jelen, már vár.

Arra is, amire nem kéne. Az összes keservesre. Emlékszem, hogy folytatni akartam az életet. Nem is volt más választásom. Nem gondoltam, hogy lehetne. Magamért, nem álltam meg. Csak mentem előre – így, ahogy mesélem. Mert a nap újra felkelt. Nem az én utam. Mégis az lett. Éltem, mert kell. A válaszokért dolgozni kell. Nem adják magukat könnyen. A hozzájuk tartozó kérdések pedig, nehezek. Mi ez, ha nem súlyos mellkasteher, igazi vasmacska a tudatalatti tengerben? Nem az én válaszaim, nem a mi válaszaink.. felelni viszont kell. Amikor ordít benned a nyugtalan fenevad. A bárcsak! Még el sem kezdődött és máris ilyen lett az életem. Hol dönthettem én arról, hogy milyen legyen? Melyik következménynek vagyok én valaha is, igazán oka? Hogy bírjam el, amit kicsit sem önkéntesen vállaltam magamra? Nem az én utam. Mégis az lett. Mégis járom. Mégis felnőttem miatta. Mégis emlékszem magamra.

Magaddal nem szembenézni, s az igaz lényed letagadni. Eltakarni. Nem biztos, hogy jó a szó. A bátorság. Meggondolatlan vakmerőség talán, hinni, hogy nincsen következménye. Hogy lehet élni két vagy több száz életet, s a meghasonulás nem fáj. Próbáltad már? Bátor vagy, amiért meg mered tenni. Mersz másnak mutatkozni, s a színjátszáson túl, már egészen azzá lenni, ami. Elhinni és el is felejteni, hogy van benned valami eredeti. Mersz legyinteni a benned élő elhívásokra, ambíciókra, vágyakra. Mered azt mondani, hogy üres lárma! Degradálni a dobogásodat és vállat rándítani a jelekre, amik azt mondják, rossz ösvényen vagy. Persze, hallgatod a hangodat, a díszes intuíciódat. De csak mondjon olyat, ami nem fér el a kirakatodban. Csak merje suttogni az igaz valódat! A pokolba vele, igaz? Vakmerő vagy, hogy kerülőutakon hajszolod a boldogságodat, pedig a lelked már szólt róla. Valamiért azért még kitart.. Miközben mi bátornak mondjuk azokat, akik önazonosak. Pedig igazán, kicsit sem bátor dolog annak lenni, ami ott belül, úgy mindenestől, tényleg vagy. Mondhatni, a létezés egyszerűségével. Mindenki a saját elhívása szerint. Csak úgy, egészen mezítelen. Mégis dicsérjük, amikor valaki idáig merészkedik: olyan bátor vagy! De fordítva van. Az a bátor dolog, hogy mersz magadon kívül bárki más lenni. Színjátszani. Bátorság.. inkább vakmerő bolondság. Ez most túlzás? Talán. Talán egész életedben nem kell szembenézned a benned élővel – s, mindez károgás. Talán keményen kéri majd számon rajtad az élet – a mindenség benned, ami örökké kiált. Talán megúszod. Talán megbánod. Előre nem tudod, s nem is tudhatod. De mondd, tovább csinálod? Akárhogy is, bátor dolog.

Olyan jó, hogy vagytok! Mindig rámutattok, pontosan hol is vagyok lobbanékony. Az illúzió fáj ilyenkor, hogy már egészen elhittem. Látnak, értenek, átéreznek. Mégsem? A kedélyes tanácsok, amik ordítva árulkodnak: nem láthatod, amit én látok. Fogalmad sincsen. És ezt értem.. akkor mégis miért érint ez ilyen mélyen? Mert még mindig sokat jelent. Még mindig függök tőle. Még mindig igazítom magam érte. Hol van így a végtelenségem? Az eredeti, a vágatlan – az igazán komplex. A színes. Vágytam az elfogadást, mert belül, magamat, igazán, még mindig nem fogadtam el. Álmodtam a hited, mert belül, a szívemben, igazán, még mindig szükségem van rá. Kértem a megértésed, mert belül, s igazán, minden porcikámban, még mindig.. És mindig is vágyni fogok rá. A legszívszorítóbb tanácsod pedig összetöri ezt az egészet. Hát mégsem látsz? Mégsem érzel? Mégsem értesz meg? Mégis egyedül vagyok odakint és idebent? Akkor ennyi az önelfogadás? A híres neves önszeretet? A túlcizellált önismeret? Addig vagyok jól, amíg nem koppan az állam, hogy senkinek, még csak fogalma sincsen? Rólam. A szívemről. A mindenről odakint, s a mindenről idebent. Hol van ebben a belső stabilitás, a végtelen nyitottság magam felé és a sziporkázó boldogság? Miért nem teljesen oké ez nekem? Mit érdekel? Kicsit sem vállrándítva vagy dacosan. Inkább igazán. Fáj.. Ugyanakkor az is igaz, hogy mások akarunk lenni. Oka van, amiért nem állunk meg állandóan magyarázkodni. S, rendben van, hogy különbözünk, mert enélkül nem is lenne izgi.. Mások lehetünk.. és mások is akarunk lenni. Szeretünk igazán, mélyen mások lenni. Akkor most örömteli vagy könnyfakasztó ez a dolog? A választ pedig kéretlen tanácsok nélkül is tudod.