Nem idegen. Az, amit mindig is ismertem. Először látom a szememmel, először érintem meg, először ráz ki tőle a hideg fizikai testemben. De ez nem igaz teljesen. Érezni az illatát innen messze is, az időben. Bizsereg a bőröm tőle, bárhol is legyek a létezésben. Állandó, ahogyan én ismerem.
Betölteni a teret. Egymagam, ez az ismeretlen. Csak illúzió, ahogyan sejtem. Sehova sem, ide sem egyedül érkeztem. Visszajárok majd ide, érzem. Járok most is, az összes pillanatból ide kívánkozik egy részem.
Először vagyok itt. Elsőként jöttem.
Nehéz ez. Nincs itt igazán élet. Nélkülem.
A művészet. Itt lesz.
Ez a tér, ezek a pillanatok. Töltsem meg, csordultig a szívem, az összes inspirációm ide szüljem. A lényem bontakozzon és aranyozzon be mindent. Csodálatos hely ez. Örök kedvencem, érzem.
Kicsit sincs készen.
A térbe elsőként lépek. Akkor is, amikor félek. Túlszeretem az életet.
Felnevetek, amíg behunyom a szemem. Mosolyba szelídülök, hogy érezzem az élet iránti szerelmem. Az összes pillanatom elkapom, cinkosként figyelem. Bőven van benne részem.
Én álmodom, amire felébredek.
Igazán szép az elképzelésem.
