A gyermeket belül, sosem hagyjuk el. Talán nem figyelünk rá, talán tudatoson csukjuk rá a szoba ajtaját. De ő akkor is fülel, akkor is figyel, s csupaszíve örökké ölelésért kiált. Az ölelést azonban már nem a felnőttektől várja – nem azoktól, akik nevelték, akik kísérték, akiknek a kezét korábban ő maga szorongatta. Tudja jól, hogy az ő szívüket is gyermek lakja. Egy bizonyos figyelmére éhezik csupán – csak az övét vágyja.
Figyelj rám!Ne menj oda, félek! Ne mondd ezt, hisz valótlan! Miért nem öleled, miért nem csókolod? Szívemmel érzem, hogy akarod! Ugye tudod, hogy butaságot gondolsz? Ez még csak nem is fontos! Fáradt vagyok! Éhes vagyok! Törődésre szomjazom!
Buta játszmákat játszol, s közben másoknak is fejfájást okozol! Nem is vagy felszabadult! A cipőnk szorít, az álarcodtól nem látok! Sírni akarok! Egyedül vagyok, árván vagyok, kétségbeesett vagyok!
Miért nem veszel komolyan, egyáltalán tudomásul?! Hisz benned vagyok, részed vagyok, éned vagyok! Kincsed vagyok, csodád vagyok, lelked vagyok! Forrásod, térképed, végzeted is én vagyok! Ölelj, ha mondom, hiányzol! Utat mutatok..
