Lassabban, bizalmatlanabbul, mégis csodálattal ismerjük fel. A boldogságot.
Nem hisszük üresen, nem tévesztjük össze. Hisz egészen mást jelent – nekünk mindenképpen.
Azok vagyunk..
A biztonságvágy és a bizonytalanság ellenére is sziklák. Akik túl sok vihar után, a napsugarakat leginkább a szívükben tudják.
És most itt van. Az éppen nehéz boldogság.
Kéri a részét az életünkből, könyörtelenül, feladattal, egész lényünket követelően. Kéri, hogy mutassuk magunkat és mérettessünk meg. Könny csordul, mert alig, mégis bizakodóan hódítjuk meg.
A boldogságot! Mert végre ő az.
Most mutasd a sugárzó napsugarakat!
Szokatlan, derűs ékszer vagyunk, ami igazán sokáig lapult a fiókban. Messzi földről hozott gyémánt, amit nem kímélt a nyomás.. épphogy halálra nem zúzta.
De ez egy beképzelt mondat, aminek a zamatát csak az érzi ki, aki megjárta.
Szóval hogyan lehet, hogy bennünk, az igaz lényünk, végig tudta? Nem csak remélte, tudta.
Ne keverd, a felismerést nem a csillogás hozta. A keserves tudat, ami végig zakatolta.
Ami miatt sehol sem volt jó, semmi sem passzolt. A fájóan üres, a kevés. A zéró elfogadás, az annál is kevesebb megértés. A fullasztó nyomor, ami mostanra.. csak mosoly.
Megérettünk, azt mondod?
Talán csak elfogadjuk a boldogságot.
Másként mosolygunk..
Ez az ékszer, amit hordunk.
S, én mondom, sugárzunk!
