Meséltél az életemről nekem, és én olyan szívesen hallgattalak. Ittam minden szavad, hittem, amit mondasz. Engedtem, hogy szívszorító sorsszálamra támaszkodva, tovább sződd a szálakat, hogy tekerd és fond a vezérfonalamat. Aztán, hogy az orromnál fogva vezess, és olyan meggyőzően meséld el az egészet.
Mint egy szomorú háttérdallam, ami aláfesti az életeseményeimet. Dübörög a fülemben, hallom éjjel, s nappal – kikapcsolhatatlan. Kíséri lépteimet a szürke árnyvilágban, melyet csak megszokásból nevezek valóságnak. A keserű szabályok és a tudattalan emlékképek valahol mind arra emlékeztetnek, hogy ennél többet érdemlek, ennél többet kellene mesélnem – nekem. Nekem kellene mesélnem..
Tudod, volt idő, amikor énekeltek nekem – hangosabban, mint amire a szomorúság vagy a félelem képes. Szerettem. Lélegeztem. Éltem. Mégis, talán felelőtlenség más hangját remélnem, ha a sajátomat kellene megélnem..
De mondd, hogyan is szólalhatnék meg?! Ha a szavaim, a rezgésem, a zeném, mind másé – hisz birtokolja, használja egy rémtörténet. Szinte életre kelt: azt hiszi, szent. Talán emlékeztetnem kellene, hogy én vagyok Andersen, és ez még mindig az én történetem!
Fényben élni, felszabadító, határtalan narratívával a kezemben. Dübörögni azt, ami igazából a lelkemben van. Ezt szeretném, erről döntöttem, ezt rezgem! Így szólalok meg.
Édes ébredés, mámorító tettrekészség, a végtelen lehetőség. Hiszem, hogy mind az enyém. Hiszem, merem hinni. Ezt mesélem, ezt élem, s így állok előtted: bármire, mindenre készen. Az életbe szerelmesen, mesésen. Igen.
Ez az én történetem..
