-Már megint – mint mindig – ketyeg!
-Hát ketyegjen! Nem minket mér, értsd meg..
A mi időnk egészen másként pereg.
Megértem, csak nem érzek vele egyet. Mást érzek, egészen. Érted ezt? Átérzed? Egyáltalán a szánkkal vagy a szívünkkel beszéljük ezt meg?
Egyszer csak kipukkan a buborék. A homály, az önáltatás, a szürke, agyonismételt hazugság. Tudod jól, ez az igazság. Nem az, amelyik szerint nekem vagy neked lehet igazad. Az olyan, amit
Kimondom, amit senki nem mond el nekem. Döntök, amiről senki nem dönt helyettem. Odaadom, amit senki nem ad nekem. Meglépem, amit csak én léphetek meg. Becsszó? Becsszó. Megígérem, fogadom, állítom,
Lelked útja az én vizemen át vezet. Hullámom a te vitorlásod alatt vezekel. Sorsunk szele mindkettőnket nevel.
Beszélj, amikor vágnak, amikor remegnek, amikor könyörögnek, hogy ne mondd el őket. Amikor kimondatlanul csimpaszkodnak szádba a szavak, mert nem leheled, nem formálod őket – mert nem megy, mert lehetetlen.
