Magaddal nem szembenézni, s az igaz lényed letagadni. Eltakarni.
Nem biztos, hogy jó a szó. A bátorság.
Meggondolatlan vakmerőség talán, hinni, hogy nincsen következménye. Hogy lehet élni két vagy több száz életet, s a meghasonulás nem fáj.
Próbáltad már?
Bátor vagy, amiért meg mered tenni. Mersz másnak mutatkozni, s a színjátszáson túl, már egészen azzá lenni, ami. Elhinni és el is felejteni, hogy van benned valami eredeti.
Mersz legyinteni a benned élő elhívásokra, ambíciókra, vágyakra. Mered azt mondani, hogy üres lárma!
Degradálni a dobogásodat és vállat rándítani a jelekre, amik azt mondják, rossz ösvényen vagy.
Persze, hallgatod a hangodat, a díszes intuíciódat. De csak mondjon olyat, ami nem fér el a kirakatodban. Csak merje suttogni az igaz valódat! A pokolba vele, igaz?
Vakmerő vagy, hogy kerülőutakon hajszolod a boldogságodat, pedig a lelked már szólt róla.
Valamiért azért még kitart..
Miközben mi bátornak mondjuk azokat, akik önazonosak.
Pedig igazán, kicsit sem bátor dolog annak lenni, ami ott belül, úgy mindenestől, tényleg vagy. Mondhatni, a létezés egyszerűségével. Mindenki a saját elhívása szerint. Csak úgy, egészen mezítelen.
Mégis dicsérjük, amikor valaki idáig merészkedik: olyan bátor vagy!
De fordítva van.
Az a bátor dolog, hogy mersz magadon kívül bárki más lenni. Színjátszani.
Bátorság.. inkább vakmerő bolondság. Ez most túlzás?
Talán.
Talán egész életedben nem kell szembenézned a benned élővel – s, mindez károgás.
Talán keményen kéri majd számon rajtad az élet – a mindenség benned, ami örökké kiált.
Talán megúszod. Talán megbánod.
Előre nem tudod, s nem is tudhatod.
De mondd, tovább csinálod?
Akárhogy is, bátor dolog.
