Mondd most

Siess. Légy zavart, zaklatott. Mondd. Mondd most, amikor mondhatod. Mondd úgy, ahogyan tudod. Siettem. Rohantam. Pedig azt sem tudtam: van rá okom. Van okom a sietségre, a hajthatatlanságra, a látszólagos bolondságra. Most, ma, ez az okom a boldogságra. Talán az elmúlás beszél belőlem. A megnyugtató érzés a fájdalomban, hogy eleget mondtam. Akkor, amikor mondhattam. De a jelen is hangos bennem, a tapasztalásom. Az összes létező, akivel kapcsolódom az úton. Sok a tanúm. Zakatolásnak hívják, dobbanásnak. Bizalomnak, amiért elmondod. A legkedvesebbel, megosztod. Engeded, hogy lássanak, halljanak, veled együtt sétáljanak. Ismerjenek. Az igaz arcodat lássák az álarcaid helyett. Tudják a vágyaidat, szemléljék nyugodtan, milyen tőlük távol, s hozzájuk közel. Hogy ne a végén meséld el. Útközben. Ne létezzen benned megbánás, olyan szó, amit még mondani kell. A legkedvesebb tanúm, többé nem ismeri a jelenemet. A változókat, a fellángolást, a röpke pillanatokat. A hóbortokat, a hangulatom, az ideiglenest. Csak az örökkévalót ismeri belőlem. Azért, mert siettem. Nem kellett hozzá óva intés vagy félelem. Klisé, ahogyan mindig mondják az emberek. Érzések. Jelenlét, hogy felismerd. Mondtam hát, mindenemmel. A pillanatnak adtam az életemet. Okkal volt oly sietős bennem. Hiába értetlenkedtem, s velem együtt mindenki körülöttem. A pillanatok elfogytak. Én pedig mit sem tudván, elmondtam. Ha úgy érzed: siess. Légy zavart. Szaladj, rohanj, előzd meg önmagad és az ésszerű tempódat. Mondd. Mondd most. És mondd mindeneddel. Okkal zakatol benned.