Talán nem az a feladatom, hogy ösztönösen tudjam. Talán tévednem, ismételnem, tapasztalnom kell. Talán ráébrednem kell.
És akkor kiállok a fénybe, anyaszült meztelen, és engedem, hogy méregessenek. Nem félek. -Pedig jobb a sötétben – vélekedsz. -Miért jobb? – kérdem. Fényben, sötétben, ugyanaz lakozik bennem. Mindegy, hogy
Őszinte leszek: mostanában nem akartam felmászni a fámra. Pedig maga vagyok a fa. Minden magassággal és mélységgel bennem, én vagyok a fa. S, ha nem másztam, ha nem váltam eggyé
Ezután mi lesz? Válaszolj, könyörögve kérlek! Megmondom én neked mi lesz: ezután álmodsz tovább, kedves!
Már nem ölelnek az érzelmek, csak akkor, ha azok másokat érintenek – akkor megfogják a kezem, és sétálnak is velem. De egyedül nem megy, nincs saját élményem. Másokéból élek: csodálom,
Mondani kell. Elsírni, formálni, megtapasztalni. Az érzéseket. Alkotni belőle, de ha kell, csak önteni formátlan. Megélni, ami belül van.”Megtanította szeretni a lelkem. Nem volt feltétel nélküli, tökéletesen tiszta. Volt benne
