Egyszer csak kipukkan a buborék. A homály, az önáltatás, a szürke, agyonismételt hazugság. Tudod jól, ez az igazság. Nem az, amelyik szerint nekem vagy neked lehet igazad. Az olyan, amit sosem vitatsz.
A csendben, állandóan szólongat. Talán ezért rohansz, hogy sose halld. De kérdezd meg: ki az?
Mit akar? Mi a mondandója? S, hallgasd.
„Kicsi.
Olyan benned, ahogyan mindig is érezted. Talán tanácsot, magadtól kellett volna kérned. Nem hallottad volna, megeshet. Zagyvaság lett volna, esélyes. De nagy lett volna, kompromisszummentes.
Miután megengedted, hogy olyan legyél, ahogyan mindig is érezted. A nyugodtság, milyen?
Elégséges?
A meztelen szíved, a maskara-mentes. Őrületes.
A tükröd, büszke. Olyan, amilyennek szabadnak mindig is képzelt.
Látod a kicsit. Kicsi.
A kapcsolódás, óriási. A képesség, felnyit. Az ajtó, kinyílt.
Az árnyék, sugárzik. Engedni vágyik.
A megilletés, az összes út, a minden-minden, megnyilvánulni vágyik.
A maskara-mentes, az őszinte, a meztelen: a szíved virágzik.”
Nem mond újat, ezért forgatod a szemed. Klisének elmegy. Lufi!
Miért ismételi meg, ha úgysem figyelsz? Legalább olyat mondana, amiért megfordítod az életed. Olyat, ami vezet, s teljessé tesz. De csak ezt a kicsit fújja.
Márpedig elég nagyot kérsz, az elhívás benned igazi. Vagy a tükröd hazudik..
Ideje vetkőzni!
