Ami most túlzásnak hangzik, tudod, a jó sztorihoz való kontraszt..
Bárcsak az volna!
Lenne üres frázis, amit jól esik mondani, s ízesen lehet mesélni. Ami az örömtelit segít jobban megbecsülni. Imádni. A hálát mindenestül kitanulni. Mélységet ad.
De nem az. Ilyenkor mi van?
Szakadék van. A sérülés és gyógyulás között. Messzeség, a darabokban belőled, amik hirtelen nem is passzolnak. Maximum mozaiknak..
Nem erről álmodtam. Magamnak nem ezt kívántam. Egyáltalán nem így akartam!
Mégis, híd vagyok, az összekötés, a megoldás, a megmentő, saját magam számára.
A felelősség, ami a boldogságom ára.
Újragondolom, mert egyáltalán nem vagyok fantáziátlan.
Mindez perspektíva. Ami katasztrófa, az egy újrakezdés vitatható csomagolásban.
Maradok az, aki a csodát látja. Lényem csillámpor minden dolgon, mert szívem örökké a különlegest vágyja. Leszek az, aki a keserűt is ízletesnek találja.
Ha már így van, ha a mélység ennyire, s őrült módon akart..
A legkevesebb, hogy kinyitom a teret. A végtelent. A tapasztalásom pedig szélsőségessé teszem.
Az én egem..
A magasságom, egészen máshol van.
Túlzás nélkül, méltósággal:
A mozaikom színes. Telibe kontraszt.
Többé mégsem vagyok darabokban.
