Arra is, amire nem kéne. Az összes keservesre.
Emlékszem, hogy folytatni akartam az életet. Nem is volt más választásom. Nem gondoltam, hogy lehetne.
Magamért, nem álltam meg. Csak mentem előre – így, ahogy mesélem. Mert a nap újra felkelt.
Nem az én utam. Mégis az lett. Éltem, mert kell.
A válaszokért dolgozni kell.
Nem adják magukat könnyen. A hozzájuk tartozó kérdések pedig, nehezek. Mi ez, ha nem súlyos mellkasteher, igazi vasmacska a tudatalatti tengerben?
Nem az én válaszaim, nem a mi válaszaink.. felelni viszont kell.
Amikor ordít benned a nyugtalan fenevad. A bárcsak!
Még el sem kezdődött és máris ilyen lett az életem. Hol dönthettem én arról, hogy milyen legyen? Melyik következménynek vagyok én valaha is, igazán oka? Hogy bírjam el, amit kicsit sem önkéntesen vállaltam magamra?
Nem az én utam. Mégis az lett. Mégis járom. Mégis felnőttem miatta. Mégis emlékszem magamra.
