Először azt hiszem, hogy nem vagy elég jó nekem. Aztán rájövök, hogy mégis, igen. Utána azt hiszem, hogy nem vagyok elég jó neked. Aztán rájövök, hogy mégis, igen – kétségtelen. Kis idő múltán azt hiszem, hogy ez nem véletlen, hogy így kellett lennie. Aztán azt is hiszem, hogy az élet ilyen, és minden folyik tovább, ugyanabban a mederben. Nem jöttem rá semmire.
Rá kellett volna jönnöm valamire! Mást akartam, nem de?
Azt hiszem, hogy az élet ilyen. Aztán rájövök, hogy mégsem, nem. Az élet olyan, amilyenné teszem – igaz, nem véletlen. Ha nem tetszik a meder, máshová kell terelnem.
Mondd meg nekem, meddig kell hinnem valamiben, hogy ráébredjek, nem jó irányba vezet? Mikortól nincsen harmóniában velem, mikor engedhetem el? Kapok égi jelet, vagy észrevétlen történik mindez? Tudom egyáltalán, hogy mi mindenben hiszek?
Ha nem ott vagyok, ahol a szívem szerint lennem kell, és e tényt elfogadom, hitembe veszem, majd az élet rendjének nevezem, akkor magam választom a medret, melybe létezésem minden élményét terelem. Egy darabig majd azt hiszem, hogy így kell lennie, ha kiabál a szívem, ha nem. És ha a kiabálást normálisnak hiszem, sokáig kiabálhat majd a szívem-lelkem..
Aztán egy napon talán másként ébredek fel, valaki megmutatja, hogy másként is lehet, és talán kapok égi jelet.. Rájöhetek!
Eddig így volt, így hittem, ezt tettem. Hihetem, hogy így kellett lennie. Aztán rájöhetek, hogy sosem kellett volna így lennie. Lehet másképpen, választhatok másik medret, folyhat másfelé az életem! Felelj, lelkem: ott vagy, ahol a szíved?!
