Hagyni folyni, ha már úgysem lehet megállítani. Nem is kell az útjába állni.
Kifelé – nyögi – engedjetek menni! A világotokat akarom látni.
Úgy, ahogyan még sosem..
Folyni az élettel, nekem ez a legigazabb medrem. Cseppenni hegyen, potyogni a völgyben, ott teremni, akárhányszor a lélek nem bírja el. Szétkenődni az ujjbegyeden, a pillákról az öledben terülni el. Áradni a világra, megnézni, az milyen. Túlontúl érdekel!
Ott akarok lenni veled, lélek – érzel? A Földre hullni, összekötni vele az Eget. Magokat ültetni el, virágokat locsolni meg. Lüktetni, ahol kell. Igazi pillanatokat morzsolni el.
Mert igazi vagyok, tudod? Az igazi, az önazonos. A hamisítatlan és az örökkévaló. Végtelen, mert ott lakozom mindenkiében. Az örömükben és a bánatukban, s kettejük szerelmében. A létben, az ösztönben, s a mindenségben.
Hagyj folyni, kérlek, hisz lételemem! Megállítani pedig úgyis lehetetlen..
Látni akarlak – s, ezúttal úgy, ahogyan még sosem!
