Már nem ölelnek az érzelmek, csak akkor, ha azok másokat érintenek – akkor megfogják a kezem, és sétálnak is velem. De egyedül nem megy, nincs saját élményem. Másokéból élek: csodálom, ünneplem a szerelmet, majd siratom, ha vége. Vitázom, nevetek, könnyezek, perdülök és fordulok is mások életében.
De sokszor félek, aggódom, hisz kiszámíthatatlan az összes megélésem. Nincs saját tapasztalásom, hullámom, szélviharom, csendem. Az én esőm sosem csepereg. Hogy honnan ismersz fel? – kérded.
Másokat nézek! Gyakran üldögélek idegen folyópartokon, mert már nem emlékszem saját medreimre. Nem tudom, hogy hol vannak a fáim, hogy merre induljak, ha szeretném őket csodálni. Nem tudok magamnak, magamban táncolni. Egymagam kuncogni, a szélben érzelemtől túlcsordulva sírni, hegyeim tetején magamért kiáltani. Talán félek is egyedül lenni, saját mélységem ölelésébe esni. Nem mesélek, nem létezem – magamért, a saját életemért már nem. Elvesztem, elmúltam, talán fel is adtam. Talán így elmegy mellettem az élet. Ugye elmegy? Vagy már elment? Ugye még nem?! Ha csak lehetne még esélyem..
Megfognám a saját kezem, és sétálnék az élet útvesztőjében! Ölelném az eget, csókolnám a vizet, élvezném és törném is a csendet, csavarnám, alakítanám az ösvényemet – én mondanám meg, hogy merre megyek! Átélném az összes rezgésemet, érezném, élvezném megtett lépéseimet, táncolnék minden fűszállal, virággal, madárral, míg megtalálnám azokat a darabokat belőlem, melyeket születésem ígért meg, és szórt szét itt nekem, létezésem lüktető erdejében.
Ezt tenném, ha lenne még esélyem!
