-Igen, megígértem. De bár ne tettem volna ilyet!
-Mire véljem ezt? Hogy érted?!
-Jól hallottad. Bánom, hogy ilyen naiv voltam. Kértél, hát én szavamat adtam: felesküdtem arra, hogy virág leszek, s, hogy sosem leszek tövises.
-Így volt, pontosan. És én hittem is neked! Aztán becsaptál ezzel az egésszel. Nem is értem, hogy mit képzeltem!
-Én sem értem. Tudod miért? Mert rózsa vagyok, a fene egye meg. Nem hazudtam neked, sosem tettem volna ilyet. Én őszintén hittem, hogy menni fog ez a virág dolog. És jól tettem, hisz virág is vagyok – csak éppen tövises. Próbáltam, mindenemmel próbáltam más lenni, mint amilyennek lennem kell, de a sorsa elől nem menekülhet az ember.
-És akkor most mit vársz? Mentselek talán fel? Dobálózol nagy szavakkal, csak hogy kibújj a felelősség alól!
-Éppen ellenkezőleg! Vállalok minden felelősséget, és az sem érdekel, hogy felmentesz-e vagy sem. Miért kértél egyáltalán ilyen képtelenségre?! Kimondtad szavakkal, hogy belőlem csak a virágom kell. Hogy szeretsz, csak sose legyek tövises, mert az a legnagyobb félelmed. Tehetek én róla, hogy mindkettő részem?
-Máris én vagyok a hibás, ahogyan az mindig lenni szokott! Egyszerűen nem fér a fejembe: te hazudtál, te szegted meg az ígéreted, és képes vagy rám kenni az egészet!
-Hazudtam, hazudtam, miért jössz folyton ezzel? Igen, talán hazudtam, de nem úgy, és nem akkor, ahogyan te azt hiszed. Hisz leginkább magamat csaptam be, amikor ígéretet tettem neked, és téged is csak így téveszthettelek meg. Aztán hazudtam magamnak minden egyes nap, hogy nem vagyok tövises. De nőni akartak a tüskék, nem tarthattam magamban őket!
-Akkor miért nem szóltál? Miért nem mondott semmit a szád, hogy a tervedben történt egy kis változás?!
-Szólni? De hisz szégyenben éltem! Gondolni sem mertem a tövisekre, nem hogy szólni mertem volna róluk. De tudod, így vagy úgy, előjöttek – nem tudtam többé rejtegetni őket. Ilyen az élet. És akkor álltam ott, tövisesen, szégyenben, és a szirmaimról teljesen megfeledkeztem. Ezt tette velem a neked tett ígéretem! Csak az járt a fejemben, hogy többé így nem kellek neked..
-Jó, felfogtam, hogy valójában mire kértelek. Talán lehettem volna másmilyen, de csak ennyire voltam akkoriban képes. Gondolod, hogy a tövisekkel együtt nem kellenél nekem?
-Nekem kéne tudni? Sosem mertem megkérdezni, olyan nyilvánvalóvá tetted az elvárásaidat! Sosem mondtad, hogy tulajdonképpen akármilyen lehetek, te mindenképpen szeretsz. Hogy nem a virág, nem a tövises a lényeg, hanem a bennem rejlő élet. Hogy lehetnék madár is akár, vagy ember, neked mindegy. Sosem mondtál ilyet! Éppen ezért sosem kellett volna megígérnem neked..
-Hisz miért ígérnél bárkinek is ilyet, ha nyilvánvaló, hogy nem tudja, miről szól a szeretet. Értelek.
-Szuper, tényleg szuper, csak ez most már kicsit kevésbé lényeges, nem? Egész lényemet tagadtam érted, holott ha én lennék megírva neked, szeretnéd a buta töviseimet! Örülök, hogy erre végül ráébredtem.
-Most is lényeges! Féltem, érted? Megrémített a gondolat, hogy esetleg nem csak egy sima, egyszerű virág vagy. Aggasztott, hogy lesznek tövisek is a történetben, és azok majd szétszabdalnak engem. Féltem!
-És? Én is féltem, hogy az egyetlen, Napnál is világosabb kérésednek sosem felelek majd meg!
-Igen, de nem érted. Mindenemmel szeretlek. Annyira, hogy az már nem fér bele ebbe az életbe. Sejtettem, hogy lesznek tövisek, és féltem, hogy azok okozzák majd a vesztem – féltem, mert ez sem érdekelne. Felőlem húsevő virág is lehetnél, vagy nagy, trampli ember. Nem érdekel! De igenis féltem tőled, és a mindenedtől, mert tudtam, hogy megérkeztem. Hogy innen, mellőled, szívem szerint már sehova sem megyek!
-Akkor miért ígértettél velem ilyen képtelenséget? Hogy könnyebb legyen az életed?
-Talán. És azért is, mert kicsinek éreztem magam – mert megrémített a gondolat, hogy halni is képes lennék érted. Tudtam, hogy rád vártam egész életemben, de talán még nem álltam rád készen.
-Mindenki azt az érzést keresi, ami nekünk, kettőnknek már megvan. Mit érdekel minket a félelem? Miért pazaroljuk az időnket? Miért nem élvezzük inkább a napsugarakat, és vagyunk végre szerelmesen szabadok, végtelenül boldogok?
-Nézd, az elején jól mondtad. Nem az időnket pazaroltuk, csak tanultunk. Az ember tényleg nem menekülhet a sorsa elől. Nekem előbb ígéretre kellett bírjalak, és helyet kellett adnom a tövisektől való félelmeimnek. Bíznom kellett abban, hogy csak virág vagy, hiszen csak erre voltam képes akkoriban. Aztán éreznem kellett azt, hogy becsapsz, felfogni, hogy te egészen más vagy. Növekednem kellett ahhoz, hogy lássalak, hogy teljes valódban láthassalak. Végül pedig rá kellett ébrednem, hogy te mindenhogyan a lelkem darabja vagy. De tudod, az ilyesmi nem megy hamarabb..
