Ha a teljességet nem értheti meg mindenki, akkor legalább a részeket hadd értsék meg! Mégis, aki felhagy a részekkel, az megérti az egészet. Ez az egész pedig ott van minden részben, nagyban és kicsiben. Akkor is, ha az egész valójában csak egy porszem. Szép az élet!
Először azt hiszem, hogy nem vagy elég jó nekem. Aztán rájövök, hogy mégis, igen. Utána azt hiszem, hogy nem vagyok elég jó neked. Aztán rájövök, hogy mégis, igen – kétségtelen.
Kimondom, amit senki nem mond el nekem. Döntök, amiről senki nem dönt helyettem. Odaadom, amit senki nem ad nekem. Meglépem, amit csak én léphetek meg. Becsszó? Becsszó. Megígérem, fogadom, állítom,
Álmodom a nehéz lehetőséget a könnyebb ösvény mellett, a fejetlenséget, a félelmet, a döntésem. Újra és újra átélem, átfut rajtam minden. Izzadtan ébredek, még emlékszem. Látom, hogy merre mehetek, s
Arra is, amire nem kéne. Az összes keservesre. Emlékszem, hogy folytatni akartam az életet. Nem is volt más választásom. Nem gondoltam, hogy lehetne. Magamért, nem álltam meg. Csak mentem előre
Megváltozott képességű.. mármint, lelkileg. Mit szépítem? Sérült. Sebesült. Szétszaggatott szívű. Hideg, vacogó lelkű. Akkor ez így már félelmetes. Olyan, amit takargatni érdemes. Vetíteni, hogy ugyanúgy megy. Nincsen baj, nem látszik,
