Ha a teljességet nem értheti meg mindenki, akkor legalább a részeket hadd értsék meg! Mégis, aki felhagy a részekkel, az megérti az egészet. Ez az egész pedig ott van minden részben, nagyban és kicsiben. Akkor is, ha az egész valójában csak egy porszem. Szép az élet!
Talán nem az a feladatom, hogy ösztönösen tudjam. Talán tévednem, ismételnem, tapasztalnom kell. Talán ráébrednem kell.
Már nem ölelnek az érzelmek, csak akkor, ha azok másokat érintenek – akkor megfogják a kezem, és sétálnak is velem. De egyedül nem megy, nincs saját élményem. Másokéból élek: csodálom,
Tapasztalatlannak, majd tapasztaltnak nevezem magamat. Mintha kapnám, elérném, elvenném a tapasztalatokat – valahonnan, az élet cselekmény forgatagából, hogy azok gazdagítsák a mindennapjaimat. Pedig minden „megszerzett” és „elérendő” tapasztalat eleve bennem
Átszaladnak rajtam, mint a derűs, néha kalamajkás szelek. Borzonganak. De idővel mind elcsendesednek. Sejtetik azt, aki egykor voltam, akivel örömmel forgattak le egy filmet. Elavult előzetes, annál is inkább idejétmúlt
Terv, amiről azért mesélek, hogy elfogadjon a környezetem. Hogy amikor rám néznek felhúzott szemöldökkel, s indulattal bolondságnak nevezik az elképzeléseimet, tudjak mit felelni: Nyugi, van B terv. Precíz ámítás, igaz.
