Őszinte leszek: mostanában nem akartam felmászni a fámra. Pedig maga vagyok a fa. Minden magassággal és mélységgel bennem, én vagyok a fa. S, ha nem másztam, ha nem váltam eggyé magammal, akkor mit csináltam? Magamon kívül, szinte elenyésző jelenléttel, csak ültem a fám tövében. Számoltam a fűszálakat.
Egyet elmondhatok: sok van, rengeteg van, tengernyi van. Karcolták a talpamat, simogatták, de vágták is érzékennyé vált bőrfelületeimet. Megérintettek, tele voltak élménnyel, mindenféle érzéssel. Nem arról van szó, hogy ne lenne dolgom ott fent, a magasban, csak arról, hogy a mélység is mesélni akart. Húzott magához a lenti érzelem-folyam, hisz ott is megannyi tapasztalás van. S, bár ismerem, szeretem, vágyom a felső ágakat, most egy ideig nem másztam. Csak ültem a fám árnyékában, akkor is, ha kicsit fáztam.
Olyan hely a fa töve, ahol az időnek megvan a sajátos törvénykönyve. Akkor mehetsz, ha már ültél eleget, de előbb sosem. Ez rendben van: van ilyen ciklus, van ilyen időszak, van ilyen paradigma – egyszer csak vége van, egyszer csak túlnővünk rajta. De addig, míg el nem érkezik ez a pillanat, csak ülni kell, érezni, néha tűrni, olykor eggyé válni a fűszálakkal. Jelen lenni a pillanatban, akkor is, ha nehéz, ha már menni akarsz, ha ez azt jelenti, hogy nem mászhatsz fel a fára.
Talán megviselt ez az időszak – talán madár lelkem veszélyt sejtett minden lent töltött órában, és egy percre sem érezte magát biztonságban. Talán hatalmasnak láttam a fámat, talán nem hittem el, hogy valaha is fentről láthatom még a csillagokat, a hajnalt. De vannak ilyen lépései az életnek, és bár nehezek, annál inkább szükségesek. Hiába éreztem azt, hogy megbénítva ragadtam egy túl fájdalmas pillanatban, hogy minden mozdulatlan, valójában mindvégig mozgásban voltam.
S, ha séta az élet, akkor csak lépnünk kell lépéseinket!
