Vágyom dolgokra. De igazából az érzéseket ismerem belőlük. Az érzésekre vágyom valójában.
Egy olyan dologra vágyom, amivel eleve rendelkezem. Azért vágyom rájuk, mert érzem őket magamban. Többet akarok belőlük és állandóan akarom őket. Mint egy sugallat, kaptam és megérintettek. Kóstoló volt, s megszerettem az ízeket.
Megfogalmaztam, elmémmel kigondoltam, hogy mi ezeknek az érzéseknek a földi, fizikai megfelelője. Vagyis pontosabban mondva: találgattam, hogy mi lehet.
Egészen biztosan nem csak egyetlen megnyilvánulásuk van vagy lehetséges. Korlátos elmével, a múltra alapozva képzeltem el, hogy ezek az érzések milyen formát öltsenek. Vajon jól tettem?
Bármi, amit kérek, az korlátja az igaz lényemnek. A végtelennek.
Emlékeztetem magam erre.
Hisz minden vagyok. Semmi sem túl nagy kérés: minden éppen ugyanakkora erőfeszítés. Ugyannyi energia volna valaki másnak lenni, egészen másmilyen életet élni. Mire fel akarok csodát kérni?
A természetesség egyszerűségével, engedni. Ennyit kéne tenni.
Miről szólnak bennem az érzések? Mi minden vágyok lenni?
Amivel eleve rendelkezem, azt engedni megjelenni.
Röviden ennyi.
