Hívószavak (1)

E szavak arra hivatottak, hogy megérintsenek, s engedelmeddel életre hívjak belőled azt, ami mindegyikünkben benne van: érzéseket, válaszokat, tapasztalásokat. A szavakhoz tartozó hosszabb-rövidebb írások segítségével elmélyülhetsz, magadra találhatsz, és a közös dolgaink között is sétálhatsz. Válassz egy hívószót, és olvass kedvedre téma szerint!

Érzelmek

Maradjak vagy szaladjak?

írta: Flóra Babett
írta: Flóra Babett

Féltem, mint még soha életemben. Olyan jelentékteljes félelemmel, mint amikor beteljesíted a sorsodat. Egyenesen reszkettem, s riadt őz tekintetem mögött nem bújt meg higgadt gondolat: maradjak, vagy szaladjak azonnal?! Meghatóan naivan, azt gondoltam, hogy van alternatíva. Hogy maradhat a kontroll, hogy vigyázhatok magamra és másokra. Ezerszer kigondolva, megvalósítva, már teljesen szétmorzsolódva, hittem, hogy ha más nem, szaladhatok, ahogyan az ösztönöm is mondja. Csapda. El akarok szaladni, mert félek. Rohanni, ameddig a szem ellát, hogy ne érezzem a közelséget. Ki akarok keveredni, meg akarok gyógyulni, menekülni. Üres akarok lenni, ellökni mindent és mindenkit, még akkor is, ha szívem szerint nem ez a módja.. De nem szaladok sehova. Titkon magamba kívánom a tapasztalatot, érezni szeretném a bőrömön, s a félelem, mint olyan, nem győzi a vágyamat. Pedig, mint űzött vad az erdőben: menekül, vagy megeszik vacsorára. Őszintén? Hát akkor egyék meg vacsorára! Itt a sors, ez a sors, és percre pontos. Büszke őz, szelíd őz, csak áll földbegyökerezett lábakkal. Kívánja, hogy egyék meg vacsorára. Ösztöne a menekülés, vágya a beteljesülés, hezitál, mert ordít benne az elégedettlenség. Most fussak el, megint, ahogy mindig, s tegyem ezt örökké? Hát nem volt még elég?! Itt a sors, ez a sors, és percre pontos. Ezredszerre is percre pontos. Az esély, a másképpen döntés, az esetleges beteljesülés. Az a bizonyos, jelentőségteljes félelem, s a cikázó gondolat: maradjak, vagy szaladjak azonnal?! Vajon hogyan döntök ezúttal?

0 FacebookTwitterPinterestEmail

Menthetetlen

írta: Flóra Babett
írta: Flóra Babett

Csipkedi a szívem, de az máris repes – mondhatni menthetetlen. Azért örülök, hogy ilyen! Árkon, bokron vezet, akkor is, ha félek: szüntelenül érez. Ösztönből szeret, túlvilágian, a maga megmagyarázhatatlan módján és végeláthatatlan síkján. Amit egyszer megölel, azt sosem felejti el – szüntelenül dobogja, amíg világ a világ. Jóllehet, talán nem tudja milyen üresen, és nehéz is lehet állandóan, ennyi érzés ölelésében: ő így teremtetett. Fáradhatatlan, naiv a lelkem, de szeretem, hogy ilyen – hisz ajándék vele minden egyes ütem!

0 FacebookTwitterPinterestEmail

Sötéted a fényben

írta: Flóra Babett
írta: Flóra Babett

Viharod mélyen, csillapíthatatlanul kavarog benned. Némának hiszed, de állandóan sziszeg. Dühösen. Így csak pislákol a fényed. Látom már a sötétet, érzem – pont úgy, ahogyan mesélted. Tudom, hogy mar, s hogy téped magad érte. Ettől féltettél, magadtól – hiába is neveztél fénynek. Talán nem hittél bennem, vagy nekem. Nem bíztál, de úgy igazán senkiben. Vándor lettél, mert úgy könnyebb. Csavargó, honvággyal a szívében. Így jársz lelked sötétjében. Árnyékként, félig holtan, alig jelen. Kővé dermedve, otthont vágyva, némán kérve, elesetten. Persze emelt fővel, határozottan, hitelessé téve színészeted. De tükör szemed túl beszédes – ha akarnád, se rejthetnéd el. Előlem, nem. Megígértem, hogy fényed leszek, s világítok, ha kéred. Te hatalmaztál fel, emlékszel? Talán ideje kérned. Sötéted a fényben, társra lel.

0 FacebookTwitterPinterestEmail

Ha kérni akarsz

írta: Flóra Babett
írta: Flóra Babett

Kérd arra, hogy legyen ugyanolyan. Mert szeretted, ismerted, szívedbe vésted úgy, ahogyan van. A változás pedig, ebbe a békés emlékképbe csak zűrzavart hozna. Fejtörést okozna, nehézkes volna átrajzolni az ismerős illúziódat, elengedni és beengedni az újat – bárcsak ugyanolyan volna! Kérd arra, hogy változzon meg. Mert ez a mostani túl bonyolultnak bizonyul, nem elég kedves a szemnek, nem fér bele a két kézzel szorított értékrendbe. Másként képzeled, de a valóság nem ér hozzá fel. Jobban szeretnéd, ha másmilyen lenne – és bárcsak megtenné érted! Kérd arra, hogy maradjon. Kérd arra, hogy menjen veled, vagy, hogy menjen nélküled. Kérd, hogy várja meg, majd tisztelje a döntésed. Kérd arra, hogy nevessen másképpen, hogy reggelente mindig békésen ébredjen. Kérd, hogy nézze el, hogy gyorsan felejtsen, hogy semmiképpen ne fújja fel. És kérd arra is, hogy emlékezzen, rád és az igényeidre. Ha mindenképpen kérni akarsz.. Kérd arra, hogy éljen szívvel-lélekkel, hogy szánjon időt magára, önismeretére, vágyaira és félelmeire. Kérd arra, hogy meséljen, hogy nevessen, hogy bolondozzon veled – de sírjon is, ha kell. Kérd bizalomra, hogy avasson be. Kérd arra, hogy legyen akármilyen, olyan, amilyen szeretne. Kérd, hogy az álmai felé lépdeljen, hogy egy darabon elkísérhesd. És kérd, hogy az élete része lehess, hogy megtiszteljen jelenlétével, és időt tölthess vele. Kérd arra, hogy adja a kezét a kezedbe, hogy a szemébe nézhess. Kérd a közelséget, hogy igazán megismerd, csodálhasd, becsülhesd. Majd kérd arra, hogy figyeljen – és köszönd meg! Kérni ilyet is lehet..

0 FacebookTwitterPinterestEmail

Levélhullásra fel!

írta: Flóra Babett
írta: Flóra Babett

Akármerre lépünk, talpunk alá keveredik egy, még száradó félben lévő érzelem, melyet valaki már úgy-ahogy elengedett, de azért még mindig fájó pontnak él meg. A földön hever, átsétál rajta a tömeg. Enyém is, meg a tiéd is lehet. Önkéntelen járunk lábujjhegyen, hisz mindenhol ott vannak a levelek – rájuk lépni zajos, kellemetlen. Hiába vagyunk türelemmel, egyre több lesz. Már a kis szellőtől is zörrenünk, a szárazságban törünk, majd az esőben rejtjük el könnyeinket. Bármikor földre hullhat féltve őrzött levelünk, ha kedveltük, ha csak megtűrtük, de akkor is, ha szívünk szerint soha nem eresztettük volna el. El kell engednünk! Vajon a fáknak is fáj ereszteni a levelük?! Rögeszmésen gereblyézzük a kertet, mert nem olyan, mint régen. Nincs rend. Kupac hátán kupac – halomban állnak az érzelmek. Minden olyan szemetes! Számunkra szemét az, ami kikerül belőlünk, s többé már nem részünk, hiába volt az imént még fontos alkotó elemünk. Összeszedjük, kidobjuk, és nem hagyjuk, hogy táptalaj váljék belőle. Pedig most van itt az ideje! A zajos lépteknek, a félig meleg napsütésnek, a hidegrázásnak, durva szélnek és a szomorkás esőnek. Könnyeknek, nehézségnek, a legnagyobb, legnehezebb leveleknek. Igazán tisztelhetnénk őket. Mert ha lehullnak a levelek, puritán lesz minden. Nem lesznek díszek, hangos zörejek. Egy ideig magunk leszünk, meztelen, majd a természet betakar minket – idővel. Előtte kezünkben a feladat, hogy megéljük a levélhullást, hogy tiszteljük saját, egyéni őszünket. Vetkőztessük lelkünket, tisztuljunk meg, vessünk számot, takarítsunk be: érjünk meg arra, amire lelkünk kijelölt minket! Levélhullásra fel!

0 FacebookTwitterPinterestEmail

Figyelj rám!

írta: Flóra Babett
írta: Flóra Babett

A gyermeket belül, sosem hagyjuk el. Talán nem figyelünk rá, talán tudatoson csukjuk rá a szoba ajtaját. De ő akkor is fülel, akkor is figyel, s csupaszíve örökké ölelésért kiált. Az ölelést azonban már nem a felnőttektől várja – nem azoktól, akik nevelték, akik kísérték, akiknek a kezét korábban ő maga szorongatta. Tudja jól, hogy az ő szívüket is gyermek lakja. Egy bizonyos figyelmére éhezik csupán – csak az övét vágyja. Figyelj rám!Ne menj oda, félek! Ne mondd ezt, hisz valótlan! Miért nem öleled, miért nem csókolod? Szívemmel érzem, hogy akarod! Ugye tudod, hogy butaságot gondolsz? Ez még csak nem is fontos! Fáradt vagyok! Éhes vagyok! Törődésre szomjazom! Buta játszmákat játszol, s közben másoknak is fejfájást okozol! Nem is vagy felszabadult! A cipőnk szorít, az álarcodtól nem látok! Sírni akarok! Egyedül vagyok, árván vagyok, kétségbeesett vagyok! Miért nem veszel komolyan, egyáltalán tudomásul?! Hisz benned vagyok, részed vagyok, éned vagyok! Kincsed vagyok, csodád vagyok, lelked vagyok! Forrásod, térképed, végzeted is én vagyok! Ölelj, ha mondom, hiányzol! Utat mutatok..

0 FacebookTwitterPinterestEmail
error:
X