Érzelmek

Őt akarom, vagy magamat. Őt vagy mást, melyik verziómat? Nem vagyok biztos, pedig tudnom kéne, s ez így tarthatatlan. Amíg nem tudom.. nem próbálhatom meg? Lehetek csak úgy, kíváncsi? Felfedező? Dóra? Lehetne oké az, hogy meglesem a szívemet fizikai valódban..? Elfogadhatom magamat azért, mert csukott szemmel, háttal, a tapasztalás nélkül nem érzem magamat biztosnak? Vajon rámförmedsz majd, ha nevetni akarok veled, s megnézni, miként érzem magamat? Belenézni a tükörbe, megpillantani benne magamat. Így akarom látni magamat mindennap? Baj, hogy ez így rólam szól, magamról, teljes valómban? S, rólad, hisz a szemeimben csodálod a csodádat. Rendben van? Játsszunk inkább, szívvel, szívből. Csintalansággal, mert azt már ismerjük, igazán szeretjük egymásban. A legjobb verzióm úgyis a játszótársad – már kipróbáltam. Őt akarom, magamat. Ezt a verziómat.

Mondani kell. Elsírni, formálni, megtapasztalni. Az érzéseket. Alkotni belőle, de ha kell, csak önteni formátlan. Megélni, ami belül van.”Megtanította szeretni a lelkem. Nem volt feltétel nélküli, tökéletesen tiszta. Volt benne érdek, meg akarás. Vágy, amerre jó lett volna lépni, sors, amibe illett volna beledőlni. Az örök kétely, s a választás: Tartozni az igaz helyre. Akkor is, ha azt nem értheti elme. Szembenézni a sötéttel, szeretni magadat érte. Létezni ezzel együtt, többnek lenni tőle. Megfutamodni, feladni, elcserélni, veszni hagyni. Azért mégsem. Értette belőlem. A szándékot, ami nem múlt, hiába került tengernyi időbe. Talán ezt is velem szerette. Ismerte a részem, ami morzsává lett. Végignézte. Szeretett. A picivel, amit adni tudtam, a kevéssel, ami őt illette. A mindennel bennem, hitte. Érzem. Velem együtt fedezte fel. Magát, mert kértem erre. Engem, mert bátor volt lépni érte. Bántott, hogy mindent feladtam érte. Megérte. Nem engedte, hogy megszűnjön bennem az élet: táncra hívott véle. Akkor hívott, amikor egy forgásra volt a végzet. Ösztönös volt, a szívében helyes. Emlékezett mindannyiunk helyett, akik feledték a lényeget. Egyszerű, tiszta érzések. Ennyi volt az élet. A fekete és fehér, meg a színes. Rosszul ítéltük meg. Az igazi volt, egy időre. Hős, ahogyan most érzem. Sosem kérte.. Legyek kevesebb, múljon el bennem, adjam fel. Inkább megtanított többnek lenni, elég nagynak. Méltónak saját magamra. Az elfogadással, amikor érthetetlen voltam, a néma tartozással, ami a sorsunkban van. Tanítóm lett, bölcsem. Hisz megtanította szeretni a lelkem. „Vinni a békét, ami így születik, szemlélni a csodát, ami az érzésekben rejlik. Megtanulni tisztelni, ami belül lakik.

Annak lenni, aki nem vagy. Szeretnél, de nem vagy. A változásról nem szóltak. Benne vagy a változásban, maga vagy a változó, mégsem tudod magadévá tenni. Tényleg erre kellett menni? Olyat csinálni, úgy csinálni, akkor csinálni. Most pedig, létezni. Ezzel együtt. Várni magadtól, hogy az légy, aki nem vagy. Szeretnél, de nem vagy. Fáj, ahogyan elhatalmasodik rajtad a verseny, amit egy verzióddal futsz. Neki, ő neki, megvan, ami neked nincs. Ott tart, ahol neked nyomod sincs. Neki, ő neki, nem kellett olyat, úgy és akkor csinálni. Elfogadni. Egyáltalán felismerni, hogy hányszor szorul titokban a szíved, amikor a futamot újra meg újra elveszíted. Nincs esélyed. Akkor mire fel a verseny? Egy ígéretnek. Az álomnak, amit csöppség rezgés óta álmodsz. Ami most nincs úgy. Nem lesz úgy. Később, másként, talán, valahogyan lesz – máshogy, picit hasonló. Nem lesz az ígéreteddel, az álmoddal egyenlő. Ez egy változás, amiről tényleg nem jött értesítő. Száradó könnyek nyomán nincs más teendő, mint jobbá tenni. Százszor merészebben álmodni, integrálni, birtokolni, mítosszá tenni. Mesévé, amiben hős vagy, amiben minden kanyar érted van. Rugalmas változóvá lenni, s folyni – a partról egyenesen a közepébe ugrani. Mondani: itt vagyok, hogy beváltsam az ígéretem, s az álmom valósággá tegyem. Talán elvesztettem a versenyt, lemaradtam egykori önmagamról, sőt, elhagytam félúton. Talán nem így képzeltem. De egyikünk sem. Változóvá lettem, hogy magam legyek, s igaz legyek. Hogy verseny helyett megéljem a történetet, amit mesélek.

Megértem, ha keresed és kutatod. Az okot. Ha félsz, amikor úgy tűnik, nem találod. Az érzések benned, miért olyanok, s mikor lettek azok. Mitől lettek azok. Tudni akarod. Érteni, jóváhagyni, elismerni. Magaddal kedvesen bánni. Kívánod, mert elfogadásra van szükséged a mozduláshoz. Kiléphetsz egy helyzetből, amint átlátod: mehetünk, kész vagyok. De mi van akkor, amikor nem találod? Amikor nem érted, nem dolgoztad fel, s látszólag nem is tudod. Akkor ennyi? Az érzések megfoghatatlanok, neked pedig nincs rájuk okod. Nem is jogos, magadat így bántod. A tagadás készséges barátod, miközben erősíti a fogságod. Nincsenek is ott. Akkor belül miért kiabálok? Az érzéshez, tényleg kell a jóváhagyásod? Amit a szíved mond, muszáj lefordítanod? Bármit is érzel, érzed. Ez elég ok. Innen indulsz: vagyok, ahol vagyok. Ebben a pillanatban döntök úgy, hogy meggyógyulok. Az érzésekkel bennem, elfogadásban vagyok. Biztosan van okom rájuk, egy részükkel feltehetően dolgozni fogok. Lesz részük, amit magam mögött hagyok, anélkül, hogy megtalálnám az okot. Egyszerűen fókuszt váltok. Érzem őket, aztán tovább állok. Nem várok. Most vagyok. Mozdulok, mert érezni mindig fogok.

Mindegy, hogy őszinte vagy-e. Hogy kifelé, a nagyvilágnak ki tudod-e mondani, szavakba tudod-e önteni. Te ott, belül, ezerszázalékig hallottad a választ. A kérdést, ami mindig zaklat, a traumát, ami feldolgozatlan, a vágyat, ami sokszor lüktet, a megbánást, ami továbbra is űzne. Hallani fogod. De kimondhatod és beszélhetünk róla. Mehetünk mélyebbre, körvonalazhatjuk a témáidat, rájöhetsz, hogy valójában sokszor ugyanazon kérdéskör mentén futod a köreidet. Körbe és körbe. Ott lesz a visszatérő motívum, a jól ismert életterület, a régóta cipelt konfliktus. Az összes szeretted, a nehézkes kapcsolódás és súrlódás, a kudarc, félelem és téveszme. Minden ott lesz. Minden ott van. Áltathatod magad, hogy nem jut sokszor eszedbe. Hogy valami nem zavar, hogy nincs hatással az életedre. Meglepődhetsz, elgondolkodhatsz rajta és ezáltal belenézhetsz a tükörbe: Gyakran gondolsz rájuk. Sokszor kalandozol el. Bizony téped magad érte. Az asszociációs kártyával történő önismereti munka segít rádöbbenni erre. Az első asszociációd egy kép, egy szó vagy ezek kombinációja láttán elárulja, mi az, ami a leginkább aktív benned. Anélkül, hogy részletekbe menően felfognád, mit látsz, anélkül, hogy szétanalizálnád, egyszerűen felszínre jön belőled, amiben ott és akkor – akár hosszú évek, évtizedek óta – igazán érintett vagy. Azonnal meglátod, érzed, tapasztalod. Ránézni a kártyákra kicsit olyan, mint félve belekiáltani egy feneketlennek tűnő kútba. Mi baj? Egyáltalán van baj? Lehet, hogy vágy és remény van. Millió apró kérdés és sok más nagy falat. Ideje megállni a rettentő zajban, rohanásban és meghallani, ami belül van.. Talán félelmetesnek tűnhet belevágni, de a mélyből jövő visszhang készségesen válaszol majd. A kapcsolat benned magaddal él, a kéréseidre a válaszok bizonyosan rendelkezésedre állnak. Erre ráeszmélni pedig, segíthet a kártya.

Mezítlábas bizalom, az kell neked. Olyan szeretet. Olyan természet. Világ, amiben tényleg szétnézhetsz. Biztonságban lévő gyermek, stabil felnőttel. Azzá lettél? Felelj! Nem veszhetett oda. El. A kapcsolatod az élettel. Pityereg még benned? Mondd, bénultan állsz, s nézed vagy megtartod a kis lelket? Reagálsz, amikor hív téged? Felemeled a csodát benned? Egyáltalán a felelősséget, érzed? Az apró tappancsok benned, hova mennének? Ott a helyed. A kezed, a szíved, a szándékod. A bizalom, amit magadból szülsz meg.