Érzelmek

Furcsa dolog a csoda. Mintha soha nem is vágyná, senki, igazán, soha. Hangzatosan, büszkén, persze. A valóságban? Nem tudják mi az: a csoda. A csoda, a szívemnek kedves. Amit megölelek az összes sejtemmel, magamévá teszem, a lényemhez tartozóvá és bearanyozom vele az életem. Engedem, hogy az legyen nekem, akinek lennie kell. Csoda. És csodálom érte, szeretem, bátorítom, viszem. Létezik a csoda. Magányból palota. Míg a hétköznapok mocska be nem fogja. Ott van, már-már eltiporva. Legyél ilyen, legyél olyan. Ne maradj csoda. Nem lehetek veled, csoda. Minek vagyok földi csillag? Néha, pillanatokra elkapnak. Szikra vagyok, a tűzről pattant. Csodálnak és látnak. Emlékeznek, s a szívükbe zárnak. Majd elhagynak. Hosszútávra, miért nem maradhatok útitársnak? A tűz vagyok, az újra meg újra lángoló. A tekintetet magával ragadó. Az egész életet végig kísérő. Mindent bearanyozó. Mégis elhittem, hogy semmi bennem, még csak nem is különleges. Hisz elfordultak tőlem. Hisz megszoktak. Hisz kicsit sem láttak. Meguntak. Eldobtak. Három napig tart? Lemaradni rólam. Hogyan lehet egyáltalán lemaradni rólam?! Az összes szavam inni, a végtelen hajam megmosolyogni. A nevetésemben úszni, a ragyogásom látni. Bájom, szenvedélyem vágyni. Az aurám ölelni. Körülöttem, velem, általam boldogulni. A démon mondja bennem, aki nem evilági. Az a csoda bennem, amit még én magam is megkérdőjeleztem. Meg lehet őt szokni? Be lehet vele telni? Hétköznapinak csúfolni? Elfeledni. Elcserélni. Elfecsérelni. Szabad a belső fényét kioltani? Szabad hagyni, kialudni? Önmagáról, teljesen megfeledkezni. A csodák, nem így szoktak élni. Démonnak, tényleg kell születni. Magunkhoz, ajánlatos méltóvá válni. Kiscsillagnak, nagycsillagnak, galaxisnak, világegyetemnek lenni. Fényként élni.

Múltban lévő árnyakban, félénk, gyáva figurákban, gyakran használt szó: a sajnálom. Ott maradtok a múltban, az ezeregy csalódásban, a soha ki nem sírt könnyben, az ordításban. Fejjel a falnak őrültségben, a fájdalomban és szorításban, az összezavarodott kínlódásban. Tiltásban, bűnben, okoskodásban. Próbálkozásban. Nem sikerült. Nem sikerült! Ezeregyszer sem sikerült! Egyedül próbálkoztam? A csodát, miért tőletek vártam? Nem jönnek. Onnan el. A múltból. Hiába az ajtó, résnyire meg tárva nyitva. Adtál időt, vártál, néztél hátra. Emlékeztél, egyben mesélted, össze akartad fűzni: híd akartál lenni. Életben maradni. A múlt árnyaiba, nem szabad szerelmesnek lenni. Ennyire félni. Egy-egy én-részt örökre akarni. Ott maradni. Menni? Sorra csukódik az ajtó, kattan a zár. Mindegyik verziójukból megvan az utolsó pillantás. Gördülő könnycsepp, üres magány, csalódás. Ezeregy csalódás. Meghaltál. A jelen, már vár.

Létezel, s hiány vagy. Akarlak látni, boldognak. Távolról. Örömkönnyeket sírni. Neked, az összes jót kívánni. Rohanni. Csak tőled külön lenni. Nem akarlak az életemben tudni. Szabad ezt beismerni? Szabad ennyire, mérhetetlenül, kibaszottul őszintének lenni? Nehéz volna szembenézni. A benned élő pokollal tényleg szembenézni. Nem én akarok ebben a tükröd lenni. Tőled messze, létezni. Távolról szeretni. Az összes jót, az összes szépet és csodálatosat odakívánni. Látlak, túl jól látlak. Távolról akarlak nézni. Az örömödben tisztes távolból fürdőzni. Az utolsó sorból a leghangosabban tapsolni. Örök hívednek lenni. El akarok búcsúzni.. Magamnak, a nekem járót megkeresni. Belőled meggyógyulni, merni függetlenedni. A sorainkat, elrendezettnek tekinteni. Örökké, s állandóan, nem kell mindenkivel kapcsolódásban lenni. Távol, tőled távol akarok lenni. Soha meg nem bánni. A legjobbakat kívánni. Hátra se nézni. A teljességnek lenni.

Arra is, amire nem kéne. Az összes keservesre. Emlékszem, hogy folytatni akartam az életet. Nem is volt más választásom. Nem gondoltam, hogy lehetne. Magamért, nem álltam meg. Csak mentem előre – így, ahogy mesélem. Mert a nap újra felkelt. Nem az én utam. Mégis az lett. Éltem, mert kell. A válaszokért dolgozni kell. Nem adják magukat könnyen. A hozzájuk tartozó kérdések pedig, nehezek. Mi ez, ha nem súlyos mellkasteher, igazi vasmacska a tudatalatti tengerben? Nem az én válaszaim, nem a mi válaszaink.. felelni viszont kell. Amikor ordít benned a nyugtalan fenevad. A bárcsak! Még el sem kezdődött és máris ilyen lett az életem. Hol dönthettem én arról, hogy milyen legyen? Melyik következménynek vagyok én valaha is, igazán oka? Hogy bírjam el, amit kicsit sem önkéntesen vállaltam magamra? Nem az én utam. Mégis az lett. Mégis járom. Mégis felnőttem miatta. Mégis emlékszem magamra.

Használjuk, mint szófordulat. Díszes mondat. Odavetjük egymásnak. Azt mondjuk, hogy szeretünk. Észre sem vesszük, mennyire súlytalan a beszédünk. Hogy egyetlen pillanatnyi próbát sem bírna ki. Az élet, játszani, véletlenül se hívjon ki.. Hisszük, hogy ismerjük a mélységet. Állítjuk, nincsenek feltételek. Tényleg? Nem a számonkérés vagy a kételkedő hangnem a lényeg. Az őszinteséged. Mit jelent a szeretet, amikor a legrosszabb történik meg? Amikor azért nincsenek feltételek, mert nem is lehetnek. Nem léteznek. Az elképzelhetetlen, amire nem készültél fel. Akkor is szeretsz? Bírod a súlyt, amit miattam cipelsz? El tudod olvasni ezt úgy, hogy nem hibáztatást feltételezel? Elfogadni, megbocsátani, együtt létezni a mélységgel, amit a tapasztalás hozott el. Valami ilyesmit jelent a feltétel nélküliség. Nekem. Befogadni a kéretlen adományt, amikor az életpróbám igencsak kipróbál.. Arca lettél egy tanításnak, amit magamért tanultam meg. Nem kértem, a szeretet mégis megjelent. Könnyű lélek. Az enyém és a tied. Pehelykönnyű legyen, ezt kívánom neked. Nincsenek feltételek.

Jelen szeretnék lenni. Így, ahogyan most vagyok. Neki. Nem történne másképpen, a múlt nem változna meg. De én ott lennék, neki. Most, ahogyan ez megszületett bennem, talán azt hiszem a szívemben, hogy valahogyan más lesz majd. Neki. Más, amire emlékszem – csak egy kicsivel jobb, egy hajszállal könnyebb, egy könnycseppel kevesebb. De éppen annyi. Nem azért, mert kőbe van vésve, vagy, mert olyan vaskos dolog a múlt. Már elmúlt. Nem is azért, mert a változtatás csökönyös szándéka dobbanna bennem. Tévút. Inkább a végtelen kígyózik. Tekereg és szólít. Keresem a szavakat, a megfelelőket – kutatom, hogy mit mondjak. Végül minden választásom ösztön, valami eleve szózat, amit Istenemre esküszöm, most először formálok a számmal. Mégis, egyszerre idézem egy emlékből, egy érzésből, a múltban. Ezeket a szavakat már mondtam. Hallottam? A rezgést belőlem, odaadtam. Öleltem és szorítottam. Támasz is voltam. Emlékszem rá, hogy ezeket tényleg megkaptam.. Adtam? Most, amikor téren és időn át szólok, az akkori fülemmel is hallom. A hangom. Mindez egyszerre történelem, s közben maga a jelen. Misztikus köd, valódi végtelen. A vágyam, hogy ott legyek.. Eleve itt is csak tőle lehetek. Jelen.