E szavak arra hivatottak, hogy megérintsenek, s engedelmeddel életre hívjak belőled azt, ami mindegyikünkben benne van: érzéseket, válaszokat, tapasztalásokat. A szavakhoz tartozó hosszabb-rövidebb írások segítségével elmélyülhetsz, magadra találhatsz, és a közös dolgaink között is sétálhatsz. Válassz egy hívószót, és olvass kedvedre téma szerint!

Változás

Én vagyok minden történetem

írta: Flóra Babett
írta: Flóra Babett

Átszaladnak rajtam, mint a derűs, néha kalamajkás szelek. Borzonganak. De idővel mind elcsendesednek. Sejtetik azt, aki egykor voltam, akivel örömmel forgattak le egy filmet. Elavult előzetes, annál is inkább idejétmúlt képkockákon táncol velem az élet. Van egy ilyen történetem. Több ezer. Amikor sokáig kapaszkodom egy-egy ilyen történetbe, már egészen megrészegülve a tudattól, hogy a történet velem egy, s én, egy vagyok a történettel – teljesen elfelejtem a lényemet. Nem lehetek én a történet. Hogyan lehetnék már csupán egy, szeretett, nagyító alá vett történet? Hiszen nem is látom az egészet! A történeteim velem történtek meg. A tieid, te veled. Belőlünk születtek. A történetünk velünk egy. De mi, kedvesem – mi nem lehetünk a történet! Akkor kik is vagyunk tulajdonképpen? Ui.: Egykori énképem, legvadabb és izgalmasabb történetem legyen mindenkori áldás, nosztalgikus emlék a szívemben – de helyettem, soha, de soha ne mondja meg, ki lehetek, s ki nem!

2 FacebookTwitterPinterestEmail

Maga vagy a térkép

írta: Flóra Babett
írta: Flóra Babett

Felkerülni oda, ahonnan tudatosan tűntél el. Szándékosan. Mert elég volt, mert fájt, mert nem ment tovább. Nem az életet, a szerelmet, vagy a szeretett személyt, de nem is a történetet vagy a térképet akartad elfelejteni. Magadat, magadat akartad elfelejteni. Elmenekülni, láthatatlanná válni, semmit sem érezni. Nem érezni a felelősséget, amivel tartozol magadért. A tetterőt, a vágyat, a képességet. Tagadni, hogy rajtad múlik minden, hiába szentírás egy könyvben. Rajtad múlik minden. Mondd, mi múlik rajtam, ha nem vagyok ott? Ha nem vagyok jelen, ha szívesebben járok bárhol máshol, mint a nehézségeimben? Ki cselekszik helyettem, ki hozza a döntéseimet? Valaki átírja a térképemet? Felveszik a ruhámat, elölelik az öleléseimet. Mondják a szavaimat. Nézem. Engedem. Miért teszem? Mert könnyebb, könnyebb térkép nélkül sétálni és elveszni a ködben. Mondani, hogy sosem kaptam térképet, sosem láttam tisztán, merre húz a szívem. Sosem hinni, hogy képes vagyok, hogy ez a dolgom. Talán egyszerűbb tagadni az utat, mintsem végigsétálni rajta. Hiába is álmodtál boldogságot. Miért félelmetes beteljesíteni a boldogságot? Felismerni és átadni magadat neki. Láthatóvá válni, s merni ragyogni, ha már úgyis olyan jól megy. Miért rejted el a kincseidet? Miért tagadod a hatalmasságot, a végtelenséget, a gyönyörűséget benned? Miért nem engeded, hogy áramoljon, s magával ragadjon végre? Nem csak te fogod látni magad. Hallani fogják a hangodat. Látni fogják az arcodat. El tudod viselni ezt? Tudod jól, hogy nem teljesítheted be némán, s láthatatlanul a sorsodat. Hiába tennéd ezt egymagad, intimitásban. Határosan sosem lehetsz határtalan. Maga vagy a térkép, nem tűnhetsz el róla. Te vagy a terved, az útirány, maga az utazás. És bizony, látni fogják, hogy merre sétálsz. Mitől félsz, hogy tényleg megcsinálod? Hogy ott leszel, de mégsem hiszed majd el? Hogy hiába történik meg, hiába történik mindenki szeme láttára, senki nem érti, fogja majd fel? Senki, még te sem leszel képes feldolgozni a saját lépéseidet. Félsz a valóságtól, mert azt érteni kell. Manifesztálni, létre-hozni, s benne lenni. Gondolod, hogy nem elég tökéletes a terv? Miért félelmetes neked ez ennyire? Miért küzdesz saját magad ellen? Engedd végre el. Add oda, amit oda kell. Áramoljon, a fene egye meg. Többé ne szorítsd az állkapcsodat, s ne engedd, hogy a szavak a torkodon maradjanak. Mondd ki bátran. Ne szorítsd a szíved, ha szeretni akar. Engedd, hogy szabadon szerethessen, engedd, hogy bizalommal tegye azt. Ne gyűjtsd össze a konfliktusokat, ne vidd őket magaddal. Többé ne vedd magadra. Csak legyél. Bátran. Jó érzéssel. Áradva. Örökké szerelmesen, ahogyan a térképen is van. Lásd magad lelkem, s engedd, hogy lássanak. Biztonságban vagy. Szabad.

1 FacebookTwitterPinterestEmail

Hogyan?

írta: Flóra Babett
írta: Flóra Babett

Őszintén? Nem tudom, hogyan. Ettől még igen a válasz. Az előző kérdésre, még mindig igen a válasz. Pedig már majdnem lebeszéltem magamat. Nemet mondani tudok, ismerem az utat. Tudom, hogyan kell lemondani, szomorkodni, elszenvedni és sírni. Tökéletesen megy a gyakorlat. A végtelenségig gyakoroltam, ismételtem oda s vissza. De szeretném, ha ez egyszer, és még sokszor, másképpen volna! Igent szeretnék mondani, de nem látom az utat. Nem tudom, hogy mi lesz utána, hogy hogyan is válik valóra. Igen, és..? Elvárom magamtól, hogy tudjam, de ha nem rendelkezem válaszokkal, akkor boldogan áradok vissza a nem-mondásba. Vissza az előző kérdéshez, amire már annyiszor adtam világos választ. Megint, mindig, ugyanaz?! Sosem kérdeztem meg, hogyan csináljam máshogyan. Hogy ha igen, akkor mégis hogyan? Pedig a válaszok megvannak, csak a kérdést kell feltennem magamnak. Feladni a leckét a világnak. De ha nem kérdezek, akkor várhatom a választ! Élhetem megint, mindig, ugyanazt. Az ismerős utat. Felelj élet, hogyan váltsam valóra, ami a szívemben van? Kérlek, mutasd az utat – mert az előző kérdésemre, ezerszer is igen a válasz! Tudni akarom, hogyan..

1 FacebookTwitterPinterestEmail

Mesésen

írta: Flóra Babett
írta: Flóra Babett

Meséltél az életemről nekem, és én olyan szívesen hallgattalak. Ittam minden szavad, hittem, amit mondasz. Engedtem, hogy szívszorító sorsszálamra támaszkodva, tovább sződd a szálakat, hogy tekerd és fond a vezérfonalamat. Aztán, hogy az orromnál fogva vezess, és olyan meggyőzően meséld el az egészet. Mint egy szomorú háttérdallam, ami aláfesti az életeseményeimet. Dübörög a fülemben, hallom éjjel, s nappal – kikapcsolhatatlan. Kíséri lépteimet a szürke árnyvilágban, melyet csak megszokásból nevezek valóságnak. A keserű szabályok és a tudattalan emlékképek valahol mind arra emlékeztetnek, hogy ennél többet érdemlek, ennél többet kellene mesélnem – nekem. Nekem kellene mesélnem.. Tudod, volt idő, amikor énekeltek nekem – hangosabban, mint amire a szomorúság vagy a félelem képes. Szerettem. Lélegeztem. Éltem. Mégis, talán felelőtlenség más hangját remélnem, ha a sajátomat kellene megélnem.. De mondd, hogyan is szólalhatnék meg?! Ha a szavaim, a rezgésem, a zeném, mind másé – hisz birtokolja, használja egy rémtörténet. Szinte életre kelt: azt hiszi, szent. Talán emlékeztetnem kellene, hogy én vagyok Andersen, és ez még mindig az én történetem! Fényben élni, felszabadító, határtalan narratívával a kezemben. Dübörögni azt, ami igazából a lelkemben van. Ezt szeretném, erről döntöttem, ezt rezgem! Így szólalok meg. Édes ébredés, mámorító tettrekészség, a végtelen lehetőség. Hiszem, hogy mind az enyém. Hiszem, merem hinni. Ezt mesélem, ezt élem, s így állok előtted: bármire, mindenre készen. Az életbe szerelmesen, mesésen. Igen. Ez az én történetem..

0 FacebookTwitterPinterestEmail
error:
X