Hit

És akkor vedd is észre! Igen. Már akkor történt, amikor éppen elégedetlenkedtél. Amikor kimondtad szavakkal, hogy állóvíz az életed, s nem mozdul benne a jólélek. Mozdult, képzeld el. Vagy mondjam, hogy soha nem állt meg? Csak úgy hitted. Vedd észre, akard észrevenni – hisz az élet táncol veled, s közben engedi, hogy figyeld. Beavat minden titkába, elsuttogja az összes jelet. Érkezik a megrendelésed! Várod, kedves? Vagy még mindig kételkedsz?

Először azt hiszem, hogy nem vagy elég jó nekem. Aztán rájövök, hogy mégis, igen. Utána azt hiszem, hogy nem vagyok elég jó neked. Aztán rájövök, hogy mégis, igen – kétségtelen. Kis idő múltán azt hiszem, hogy ez nem véletlen, hogy így kellett lennie. Aztán azt is hiszem, hogy az élet ilyen, és minden folyik tovább, ugyanabban a mederben. Nem jöttem rá semmire. Rá kellett volna jönnöm valamire! Mást akartam, nem de? Azt hiszem, hogy az élet ilyen. Aztán rájövök, hogy mégsem, nem. Az élet olyan, amilyenné teszem – igaz, nem véletlen. Ha nem tetszik a meder, máshová kell terelnem. Mondd meg nekem, meddig kell hinnem valamiben, hogy ráébredjek, nem jó irányba vezet? Mikortól nincsen harmóniában velem, mikor engedhetem el? Kapok égi jelet, vagy észrevétlen történik mindez? Tudom egyáltalán, hogy mi mindenben hiszek? Ha nem ott vagyok, ahol a szívem szerint lennem kell, és e tényt elfogadom, hitembe veszem, majd az élet rendjének nevezem, akkor magam választom a medret, melybe létezésem minden élményét terelem. Egy darabig majd azt hiszem, hogy így kell lennie, ha kiabál a szívem, ha nem. És ha a kiabálást normálisnak hiszem, sokáig kiabálhat majd a szívem-lelkem.. Aztán egy napon talán másként ébredek fel, valaki megmutatja, hogy másként is lehet, és talán kapok égi jelet.. Rájöhetek! Eddig így volt, így hittem, ezt tettem. Hihetem, hogy így kellett lennie. Aztán rájöhetek, hogy sosem kellett volna így lennie. Lehet másképpen, választhatok másik medret, folyhat másfelé az életem! Felelj, lelkem: ott vagy, ahol a szíved?!

Lusta dolog nem kitalálni, hogy mit szeretnél, amikor saját kívánalmaid kellene lesni! Időfecsérlő a félelmeidről beszélni, ha egyszer mindet vággyá tudod alakítani! És fárasztóan megszokott kételkedni, pedig éltetőbb volna bízni és hinni!

Ezt akartam mindig is. Hinni, hogy akármit is kívánok, megölelhetem. Felkelni reménnyel, hittel és tudomásul venni, hogy ezzel a gondolattal magamban, már célt értem. Szeretettel akarni, boldog könnyekkel, megkönnyebbüléssel. Sírni az életen, túlcsordulni lélekből, túlnőni a testen. Erőt érezni – éltetőt, életerőt. Lágyan akarni, szelíden, alázattal – mégis, magabiztosan. Két pillanat közt erőlködés nélkül dönteni, majd felébredni a vágyott pillanatban. Akarni akarok, ahogyan mindig is. Miért? Mert szeretném, amit akarok. Szeret-ném. Annyira szeret-ném! Szeretem már most is. Tulajdonképpen szeretni szeretnék, amikor a vágyaimat sorolom. Szeretek és szeretsz, amikor vágyainkkal táncolunk. Szeretném, ha ezt megértenéd. Annyira szeret-ném! Szeretném, ha akarnál, ha vágynál és szeretnél. Ha egyáltalán vágyat éreznél akarni. Akarnál akarni. Őrülten szeret-ném, ha szeretnél szeretni!

Mondjuk, mert a megérzéseim mindig bejönnek, mert a deja vu velem fekszik és kel, mert egyszerűen mindig érzem a szívemmel, amit a szavak már nem bírnak el. De félek, mert a hit felelőssé tesz. Bízom magamban ennyire? Ha becsukom a szemem, figyelek, akkor elhiszem, amit a bensőm mutatni akar nekem? S, ha a „hiszem” egyszerre tetté lesz, akkor felelősséget is vállalok érte? Igaz, amit látok, érzek, tapasztalok? Hihetem? Vagy szükségem van még egy sor kérdőjelre? Tényleg az ős-forráshoz járkálok éjjelente, majd az álmomból ébredve igaz-igazat mesélek? Komolyan merem állítani, hogy olykor valóságosabb a hang bennem, mint bármi, amit kívülről meghallhatok a fülemmel?Valóban megértem, s jól tolmácsolom azt, amit a szívem szavakkal sosem, de rezgéssel igenis tudat velem?Biztos, hogy éppen jó időzítéssel, pont jó léptékkel, kivételesen jó ösvényen vezet, s tanít engem az élet? Ha ennyire hiszem, már-már egészen tudom, akkor merem így élni az életem? Vállalok minden felelősséget? Merek dönteni érzésre? Vagy meg-érzésre? Egyáltalán milyen, amikor nem csak nagyzolok ezzel, és az egész kapcsolatra a bensőmmel, nem csak hobbiként tekintek? Létezik ilyen életvitel? A tökéletes összhang saját lényegemmel, tényleg valósággá lehet? Ez nem csak a fejemben lehetséges? Hiszem, hogy nem! És hihetnék magamnak, ugye?

Ne csak odáig képzeld, hogy valami esetleg megtörténik veled, hanem lásd azt is, hogy mihez kezdesz a „megtörténés” után. Milyen vízió az, amelyik nem tartalmaz további terveket? Ami nem indukál semmi mást, csak magát? Valótlannak mondanám. Hisz nem csak megkapod azt a fagyit, hanem meg is eszed, utána pedig megtörlöd a szád. Édes, hűs érzést hagyva maga után, vidáman sétálsz tovább. De ha csak fagyit látsz, az fél igazság. Nem csak egy csókot vágysz, hanem az embert magát – s, annak az egynek az összes oldalát. A reggeleket, az estéket, a civakodást. Csak egy csókot látsz? Álmodj tovább! Nem egy papírdarabért tanulsz, hanem azért, hogy használhasd a tudást. Mondd, arról a pár elismerést nyújtó pillanatról szólt volna minden akadály, amit hátrahagytál? Vagy az életről, amit a tapasztalással magadban, többnek, jobbnak, másnak látsz? Vizionálj! Ha választhatnék a között a pillanat között, amikor először tudom tökéletesen eljátszani álmaim darabját, és aközött, amikor szenvedélyesen játszom el ezredszerre érzésből, akkor az utóbbit választanám. Persze ez magában hordozza az előbbit is, de pont ezért szép tovább látni az orrunknál. Ne csak az első vágyott pillanatig láss – van ott még annyi minden más! Láss tovább!