Hit

Egyszer kinevetett. Azt hiszem ismert. Látta a bátor darabom, vele együtt a gyermeteg félelmet a szememben. Nem értette, mitől, s miért pont én félek. Hisz volt egy levelem. Egyszer, bátorságból írtam. Vörös szalag volt rajta, olyan ünnepélyes, amiből az ember sejti a jelentőséget. Mindenhova magammal vittem, mert hittem. Bárhol, bármelyik percben – lesz alkalom, amikor odaadhatom. Így éltem. Nevetett, mert bevallottam, mennyire félek. Odaadnám. Engedném, hogy olvassa, akarnám, hogy tudja. De szaladnék. Nem bírnék várni, nem bírnám a remegést és reszketést, amin a szívem keresztülráncigál. Hisz az életem múlik rajta. Kinevetett, mert csodálta bennem a bátorságot. Ismerte bennem a képességet, az élcelődő hangom, amivel másokat is inspirálok. Pont én félek? Pont én félek. Becsmérelt, amiért nem látott okot. A többiekkel együtt vádolt, amiért lassan fáradok, amiért türelmetlenné válok. Amiért nem elégszem meg, mégsem vagyok képes beteljesíteni az álmom. Izgalmat keresett rajtam, amikor csak féltem. Dicsérte bennem az elszántságot, irigyelte is talán az életfelfogásom. Félreismert. Csak feltételezte, mire van szükségem, s én vele együtt hittem, hogy az igényeim nem változhattak meg. A bátorság élt bennem, a képesség bennem ugyanaz, hát akkor mi a baj? Az élet ráncigált. Én pedig színészkedtem, hogy bírom tovább. A kibírhatatlan remegés ellenére, az ordító félelemmel bennem, léptem. Sosem adtam oda a levelet. Még nem. A szemébe néztem, s magam mondtam a szavaimat. Talán mást mondtam, mint amit akartam. Többet, jobbat, vagy éppen sokkal kevesebbet. Mást. Amennyire képes voltam. Nem szaladtam el, pedig akartam. A remegést, ma sem bírom jobban. Türelmetlen pedig, mindig is voltam. Szabad bevallanom, hogy élnék már jobban? Nevess ki inkább azért, mert még ezt is elmondtam.

Kimondom, amit senki nem mond el nekem. Döntök, amiről senki nem dönt helyettem. Odaadom, amit senki nem ad nekem. Meglépem, amit csak én léphetek meg. Becsszó? Becsszó. Megígérem, fogadom, állítom, hiszem és harsogom. Minden egyes nap tudatosítom. Álmodom, teremtem, vonzom. Csinálom. Teszem ezt akkor is, ha félek. Sőt, leginkább akkor. Amikor épp rettegek, hogy elveszítem a rezgést, pezsgést, dobbanást, szikrát. Az egyedülit, ami itt tart. Amikor nem értem, egyáltalán miért. Akkor hű vagyok magamhoz, az érzéshez, a vízióhoz. A feladathoz. A fényemhez, ami vezet – ha nem is nyújtanak kezet. Amiből adni tudok, ami nem fogy el. Ami ígéretre bírja a szívemet. A vakmerő égi villám bennem, amely átvezet a viharvert élethelyzeteken. Akkor is, ha az ürességre nincs szó és hazudni annyira nem jó. Becsszó. Az ígéret márpedig szép szó..

Mersz csendben maradni? Sétálni el, a kedvenc naplementédbe sétálni el. Hiszed, hogy hallanak? Némán, láthatatlan. Féled, hogy megfeledkeznek rólad? Elfelejtik, amit nem szabad. Igyekezel, hogy hangosak legyenek a szavak? A szavak, amik semmit nem mondanak. Félelemre pazarolni a rezgést, oly szomorú kezdés. Amikor tudod jól, ez az élet az. Érzed, hogy emlékezni fognak. Bízol, mert erre tanítottak. S, végül csendben maradsz – bátran. Hisz hallanak.

Mindenképpen jobb lesz. Én mondom. Kitől lesz jobb? Mitől lesz jobb? Miért lesz jobb? Tőlem lesz jobb, mert jelen vagyok, hogy változást eszközöljek az életemben. A döntésemtől, a gondolatiságomtól, a cselekvésemtől lesz jobb, mert képes vagyok előnyömre fordítani ezeket. Azért lesz jobb, mert esélyt sem adok más lehetőségnek – határozottan döntök a sorsomról. Nem feltétlenül lesz jobb. Ha te mondod. Elhiszed, amit gondolsz? Biztosan nem lesz jobb. Nem lehet jobb. Ugye nem mondod? Az egész eleve rossz. Így döntesz a sorsodról. Mesélsz szépet másról? Erőt kell csiholnod. Neked kell szikráznod. Könnyek közt bénultan is fel kell állnod. Akarni, hogy neked legyen igazad – s, az igazad bölcsen megválogatnod. Már most is jobb. Én mondom. A te igazad mit mond?

És akkor vedd is észre! Igen. Már akkor történt, amikor éppen elégedetlenkedtél. Amikor kimondtad szavakkal, hogy állóvíz az életed, s nem mozdul benne a jólélek. Mozdult, képzeld el. Vagy mondjam, hogy soha nem állt meg? Csak úgy hitted. Vedd észre, akard észrevenni – hisz az élet táncol veled, s közben engedi, hogy figyeld. Beavat minden titkába, elsuttogja az összes jelet. Érkezik a megrendelésed! Várod, kedves? Vagy még mindig kételkedsz?

Először azt hiszem, hogy nem vagy elég jó nekem. Aztán rájövök, hogy mégis, igen. Utána azt hiszem, hogy nem vagyok elég jó neked. Aztán rájövök, hogy mégis, igen – kétségtelen. Kis idő múltán azt hiszem, hogy ez nem véletlen, hogy így kellett lennie. Aztán azt is hiszem, hogy az élet ilyen, és minden folyik tovább, ugyanabban a mederben. Nem jöttem rá semmire. Rá kellett volna jönnöm valamire! Mást akartam, nem de? Azt hiszem, hogy az élet ilyen. Aztán rájövök, hogy mégsem, nem. Az élet olyan, amilyenné teszem – igaz, nem véletlen. Ha nem tetszik a meder, máshová kell terelnem. Mondd meg nekem, meddig kell hinnem valamiben, hogy ráébredjek, nem jó irányba vezet? Mikortól nincsen harmóniában velem, mikor engedhetem el? Kapok égi jelet, vagy észrevétlen történik mindez? Tudom egyáltalán, hogy mi mindenben hiszek? Ha nem ott vagyok, ahol a szívem szerint lennem kell, és e tényt elfogadom, hitembe veszem, majd az élet rendjének nevezem, akkor magam választom a medret, melybe létezésem minden élményét terelem. Egy darabig majd azt hiszem, hogy így kell lennie, ha kiabál a szívem, ha nem. És ha a kiabálást normálisnak hiszem, sokáig kiabálhat majd a szívem-lelkem.. Aztán egy napon talán másként ébredek fel, valaki megmutatja, hogy másként is lehet, és talán kapok égi jelet.. Rájöhetek! Eddig így volt, így hittem, ezt tettem. Hihetem, hogy így kellett lennie. Aztán rájöhetek, hogy sosem kellett volna így lennie. Lehet másképpen, választhatok másik medret, folyhat másfelé az életem! Felelj, lelkem: ott vagy, ahol a szíved?!