Egyszer kinevetett. Azt hiszem ismert. Látta a bátor darabom, vele együtt a gyermeteg félelmet a szememben. Nem értette, mitől, s miért pont én félek. Hisz volt egy levelem. Egyszer, bátorságból írtam. Vörös szalag volt rajta, olyan ünnepélyes, amiből az ember sejti a jelentőséget. Mindenhova magammal vittem, mert hittem. Bárhol, bármelyik percben – lesz alkalom, amikor odaadhatom. Így éltem. Nevetett, mert bevallottam, mennyire félek. Odaadnám. Engedném, hogy olvassa, akarnám, hogy tudja. De szaladnék. Nem bírnék várni, nem bírnám a remegést és reszketést, amin a szívem keresztülráncigál. Hisz az életem múlik rajta. Kinevetett, mert csodálta bennem a bátorságot. Ismerte bennem a képességet, az élcelődő hangom, amivel másokat is inspirálok. Pont én félek? Pont én félek. Becsmérelt, amiért nem látott okot. A többiekkel együtt vádolt, amiért lassan fáradok, amiért türelmetlenné válok. Amiért nem elégszem meg, mégsem vagyok képes beteljesíteni az álmom. Izgalmat keresett rajtam, amikor csak féltem. Dicsérte bennem az elszántságot, irigyelte is talán az életfelfogásom. Félreismert. Csak feltételezte, mire van szükségem, s én vele együtt hittem, hogy az igényeim nem változhattak meg. A bátorság élt bennem, a képesség bennem ugyanaz, hát akkor mi a baj? Az élet ráncigált. Én pedig színészkedtem, hogy bírom tovább. A kibírhatatlan remegés ellenére, az ordító félelemmel bennem, léptem. Sosem adtam oda a levelet. Még nem. A szemébe néztem, s magam mondtam a szavaimat. Talán mást mondtam, mint amit akartam. Többet, jobbat, vagy éppen sokkal kevesebbet. Mást. Amennyire képes voltam. Nem szaladtam el, pedig akartam. A remegést, ma sem bírom jobban. Türelmetlen pedig, mindig is voltam. Szabad bevallanom, hogy élnék már jobban? Nevess ki inkább azért, mert még ezt is elmondtam.