Hit

Mindegy, hogy mi a véleményed. Mindegy, hogy mi a tapasztalásod. Mindegy, hogy miként látod. Útja van, amin menni kell. Az úton küzdelem van, valódi veszély. Hullámvölgy és reménytelenség. Az aggodalmad, féltésed, szándékod, mind helytálló. Ettől még az út, út marad. Lebeszéled? Mondod neki, hogy neked ez nem menne? Képtelenség? Nem a sajátod. Őszintén, kicsit utálod. Te nem csinálnád, kiszállnál, felemelnéd a fejed. Bármit tennél.. De ez miért nem győzi meg? Miért nem kapcsol? Bárcsak kizökkenthetnéd.. A sorsából? Az út az övé. Legyen ennyi elég. Bőven elég. Nem bánja, meghallgat, megnyugtat. Füllent a kedvedért, hogy nem fél. Olyan a mosolya, olyan minden szava. Zavaros, ami nem összeegyeztethető ezzel a kiállhatatlan úttal. Hihetetlen, de egy pillantással meg tud akasztani a monológodban. Hisz az igaz érzés, szenvedély, szinte polgárpukkasztás az olvasatodban. Honnan ez az egész? Igaz a fészkes fenét! Őszintén.. egészen biztosan nem cserélnél. És ez oké. Minden oké. Tényleg oké. Csak egyetlen kérdést még.. Mert jó volna. Annyi minden jó volna! És azért.. Mert megsúgom: előre, mindig és örökké. Odaér. Ő tényleg odaér. Vele mész?

Egyszer kinevetett. Azt hiszem ismert. Látta a bátor darabom, vele együtt a gyermeteg félelmet a szememben. Nem értette, mitől, s miért pont én félek. Hisz volt egy levelem. Egyszer, bátorságból írtam. Vörös szalag volt rajta, olyan ünnepélyes, amiből az ember sejti a jelentőséget. Mindenhova magammal vittem, mert hittem. Bárhol, bármelyik percben – lesz alkalom, amikor odaadhatom. Így éltem. Nevetett, mert bevallottam, mennyire félek. Odaadnám. Engedném, hogy olvassa, akarnám, hogy tudja. De szaladnék. Nem bírnék várni, nem bírnám a remegést és reszketést, amin a szívem keresztülráncigál. Hisz az életem múlik rajta. Kinevetett, mert csodálta bennem a bátorságot. Ismerte bennem a képességet, az élcelődő hangom, amivel másokat is inspirálok. Pont én félek? Pont én félek. Becsmérelt, amiért nem látott okot. A többiekkel együtt vádolt, amiért lassan fáradok, amiért türelmetlenné válok. Amiért nem elégszem meg, mégsem vagyok képes beteljesíteni az álmom. Izgalmat keresett rajtam, amikor csak féltem. Dicsérte bennem az elszántságot, irigyelte is talán az életfelfogásom. Félreismert. Csak feltételezte, mire van szükségem, s én vele együtt hittem, hogy az igényeim nem változhattak meg. A bátorság élt bennem, a képesség bennem ugyanaz, hát akkor mi a baj? Az élet ráncigált. Én pedig színészkedtem, hogy bírom tovább. A kibírhatatlan remegés ellenére, az ordító félelemmel bennem, léptem. Sosem adtam oda a levelet. Még nem. A szemébe néztem, s magam mondtam a szavaimat. Talán mást mondtam, mint amit akartam. Többet, jobbat, vagy éppen sokkal kevesebbet. Mást. Amennyire képes voltam. Nem szaladtam el, pedig akartam. A remegést, ma sem bírom jobban. Türelmetlen pedig, mindig is voltam. Szabad bevallanom, hogy élnék már jobban? Nevess ki inkább azért, mert még ezt is elmondtam.

Kimondom, amit senki nem mond el nekem. Döntök, amiről senki nem dönt helyettem. Odaadom, amit senki nem ad nekem. Meglépem, amit csak én léphetek meg. Becsszó? Becsszó. Megígérem, fogadom, állítom, hiszem és harsogom. Minden egyes nap tudatosítom. Álmodom, teremtem, vonzom. Csinálom. Teszem ezt akkor is, ha félek. Sőt, leginkább akkor. Amikor épp rettegek, hogy elveszítem a rezgést, pezsgést, dobbanást, szikrát. Az egyedülit, ami itt tart. Amikor nem értem, egyáltalán miért. Akkor hű vagyok magamhoz, az érzéshez, a vízióhoz. A feladathoz. A fényemhez, ami vezet – ha nem is nyújtanak kezet. Amiből adni tudok, ami nem fogy el. Ami ígéretre bírja a szívemet. A vakmerő égi villám bennem, amely átvezet a viharvert élethelyzeteken. Akkor is, ha az ürességre nincs szó és hazudni annyira nem jó. Becsszó. Az ígéret márpedig szép szó..

Mersz csendben maradni? Sétálni el, a kedvenc naplementédbe sétálni el. Hiszed, hogy hallanak? Némán, láthatatlan. Féled, hogy megfeledkeznek rólad? Elfelejtik, amit nem szabad. Igyekezel, hogy hangosak legyenek a szavak? A szavak, amik semmit nem mondanak. Félelemre pazarolni a rezgést, oly szomorú kezdés. Amikor tudod jól, ez az élet az. Érzed, hogy emlékezni fognak. Bízol, mert erre tanítottak. S, végül csendben maradsz – bátran. Hisz hallanak.

Mindenképpen jobb lesz. Én mondom. Kitől lesz jobb? Mitől lesz jobb? Miért lesz jobb? Tőlem lesz jobb, mert jelen vagyok, hogy változást eszközöljek az életemben. A döntésemtől, a gondolatiságomtól, a cselekvésemtől lesz jobb, mert képes vagyok előnyömre fordítani ezeket. Azért lesz jobb, mert esélyt sem adok más lehetőségnek – határozottan döntök a sorsomról. Nem feltétlenül lesz jobb. Ha te mondod. Elhiszed, amit gondolsz? Biztosan nem lesz jobb. Nem lehet jobb. Ugye nem mondod? Az egész eleve rossz. Így döntesz a sorsodról. Mesélsz szépet másról? Erőt kell csiholnod. Neked kell szikráznod. Könnyek közt bénultan is fel kell állnod. Akarni, hogy neked legyen igazad – s, az igazad bölcsen megválogatnod. Már most is jobb. Én mondom. A te igazad mit mond?

És akkor vedd is észre! Igen. Már akkor történt, amikor éppen elégedetlenkedtél. Amikor kimondtad szavakkal, hogy állóvíz az életed, s nem mozdul benne a jólélek. Mozdult, képzeld el. Vagy mondjam, hogy soha nem állt meg? Csak úgy hitted. Vedd észre, akard észrevenni – hisz az élet táncol veled, s közben engedi, hogy figyeld. Beavat minden titkába, elsuttogja az összes jelet. Érkezik a megrendelésed! Várod, kedves? Vagy még mindig kételkedsz?